Alkonyodik. Még nincs egészen sötét, csak félhomály, de az én kis házamban már pislákolnak a fények. Korán elkezdtem készülődni, nagy esemény állt előttem. Bált rendeztek a Tükör-tó melletti erdőszéli kastélyban. Én bent lakom a sűrű erdő mélyén, nem jár felém senki, csak a vadak.. már ha lehet annak nevezni, ugyanis az enyémek egész megszelídültek. Alkalomadtán, ha kedvenc gímszarvasbikám látogatást tesz kis kertemben, - hálaképp, amiért engedem neki, hogy kedvére legeljen és pihenjen – felenged a hátára és kivisz a tisztásra. Eleinte csak azt engedte, hogy az ablakból csodáljam, de ha közeledni próbáltam eltűnt a bokrok közt. Aztán idővel, fokozatosan egyre közelebb engedett magához. Mostanra már órákat eltölt velem a tisztáson, nem hagy magamra és együtt élvezzük a hold varázslatos sugarát, ahogy beborítja ezüstjével a vidéket. Nyáron a legcsodásabb, mikor ezernyi szentjánosbogár lepi el az erdőt és színvarázst játszanak az ott csordogáló patak víztükrén.
Ma is egy különleges nap virradt. Szentivánéj lesz, melynek ünnepére megannyi evilági és elvarázsolt lény megjelenik a Bálon, többek között én is. Már egy teljes éve vártam az alkalmat, a gyönyörű bordó, fátyolos csipkeruhám egész nap kint táncolt a széllel, amit végre ma felvehetek.
Attól tartok Ő is ott lesz. Érzem, valahol mélyen, a jelenlétét minden fában és ágreccsenésben. Hajnalban, szellőztetés közben, ahogy a huzat átjárt a házon, beszökött egy ismerős illat. Az Ő illata, száz közül is felismerem egy ilyen fenevad nyomát.
Kirohantam körülnézni, de csak egy vaddisznót láttam szaglászni a cserjésben. Ha olyan elvetemült lennék, mint Ő, pont egy ilyen szőrös, bűzös, visszataszító disznóvá változtatnám, és élete végéig a vadászok puskalövései elől bujdoshatna.
Azonban, minden negatív gondolatot, ami magával ragadt, félre kellett tennem. Ezt a napot nem hagyhattam, hogy bármi és bárki is bemocskolja. Így is túl nehéz volt megszabadulnom az emlékétől, ha őszinte akarok lenni, valójában egész életemet végig fogja kísérteni, mert egy részem örökre nála maradt. Hosszú szőke hajfürtjeimet csattal tűztem fel, piros rúzzsal kiemeltem ajkaim íves formáját, és végül az alkalomra tartogatott édes parfümöt fújtam magamra.
Mire elkészültem, gyönyörű szarvasom már a kapumnál állt méltóságteljesen fejét a magasba emelve, kiemelve gyönyörű agancsait. Olyan időérzéke van, amit más tanulva se nyerne el. Fejével aprót biccentett, felemeltem a szoknyám, és gyengéden a hátára ültem. Lassan, komótosan el is indultunk, óvatos léptekkel szelte végig az ösvényt, mintha tudta volna, vigyázni kell, nehogy a ruhám megsérüljön. Máskor már szinte vágtatva suhantunk az ágak között, amit bevallom egyre jobban élveztem. Olyan szabadság érzés töltött el, és az adrenalin egyre hevesebben pumpálódott az ereimben, szétáradva minden porcikámban. Megérkeztünk a tóhoz, aminek sima vízén ott lebegett vihar gyötörte kis csónakom. Megsimogattam kísérőm nyakát, ő pedig oda lépve a csónakhoz orrával rá segített a parttól való elrugaszkodáshoz. Már majdnem teljesen sötét volt, de a kastély körül ezernyi lámpás és fáklya égett, mutatva az utat a bejárat felé. Nem mintha nem ismertem volna csukott szemmel is az oda vezető utat. Ahhoz képest, hogy az éjfél még messze járt, szinte alig lehetett elférni a nagy tömegben, és már lemondóan keresgéltem barátaimat, akik valószínűleg már a táncteremben mulattak.
A táncterem a kedvencem, körbe körös-körül az aljától a csillárokig tükörbevonás, tükörfényű padló, és bordó bársonyfüggönyök lógtak le a magasból. Akárki áll meg a lépcső tetején, magával ragadja lenti tánctér varázsa, amit szinte örvényként szippant magába minden vendéget,köztük engem is. A sarokban a zenekar muzsikált, most éppen Ludovico – Run című dalát. Elmélázásomból egy rikácsoló hang zökkentett ki. Megkerestem a hang forrását. Persze, hogy Aurélia hadonászott a kezével. Mellette állt Rudolf, az én legkedvesebb barátom. Ahogy sejtettem, már lent voltak a tánc parketten, kezükben pezsgő, ami össze vissza lötykölődött, ahogy Lia próbált keresztül vágni a tömegen, hogy közelebb jusson hozzám, sikeresen rám irányítva a táncterem egy részének figyelmét. Nem mintha nem találtam le volna egyedül is. Oldalra húzódtunk a lépcső mellé, a pincér már kínált is a pezsgővel, amit nagy ívben próbáltam elkerülni, de ezen kivételes alkalommal nem utasíthattam vissza. Mivel mindenkin álarc volt, én is gyorsan magamra húztam egy zöld páva tollas csillogó maszkot, elvegyülve a többiek között.
Egyszer csak valami megmagyarázhatatlan nyugtalanság kerített hatalmába. Sokszor rám jött egyfajta pánikroham és paranoia hatás, az érzés, mintha figyelnének, és az a szorítás a mellkasomban. Mint egy őrült forgolódtam magam körül, összevissza járt a szemem, a barátaim már azt hitték megkergültem, ami nem állt messze a valóságtól. Hirtelen hűvös fuvallat csapta meg az orrom, fentről jött, biztos valaki nyitva hagyta a bejárati kaput. Felnéztem, és akkor egyszerre minden levegő bennem ragadt, a szívem duplán vert, és a gyomrom a torkomba került. Nem hittem a szememnek, de éreztem, láttam, ott a lépcső legtetején tetőtől taplig feketében, csak a gallérja volt bordó, mintha vér árasztotta volna el. Találkozott a tekintetünk, és én abban a pillanatban menekülőre fogtam, próbáltam elveszni a tömegben, elrejtőzni az álarc mögött, de tudtam, felismert, miattam jött el. Egyre beljebb kerültem a tömegben, majdnem fel is löktek, amikor hirtelen egy magas feketeségbe ütköztem. Elkapott, nem menekülhettem, minden tekintet ránk szegeződött, ahogy meghajolt előttem, és inge ujjából elővarázsolt egy vörös rózsát, felkérve ezzel a keringőre. Ahogy hozzáértem a rózsához, éreztem, valami szorítás végig jár a testemen, és a másik pillanatban már magához rántott, és itt kezdetét vette a haláltánc. Hiába akartam volna szabadulni, nem akartam, élveztem, ahogy irányít, minden porcikámat mozgatja, mint egy marionett bábut, és egyre gyorsabban és gyorsabban lépkedtünk, mintha már szálltunk volna, és lábunk nem is érintette volna a talajt. Ahogy körbe néztem, láttam, hogy mindenki körülöttünk szét széledt a parkett köré, és minket néztek ámulattal. Az egyik pillanatban még lágyan perdültünk a dallam ritmusaira, a másikban már erősen magához szorított, ledöntött, szélsebesen elkapott és megpörgetett, majd hátulról átkarolva vezetett. Ahogy a zene mámora egyre csak erősödött, úgy lett Ő is egyre szenvedélyesebb. Miután megpörgetett és újra magához szorított, úgy éreztem megállt az idő. Elvesztem a szemeiben, ahogy rám vigyorgott, szokás szerint beleharapott az ajkaiba és csak annyit kérdezett, - az enyém leszel? - , amire csak annyit válaszoltam, - csak a tiéd, - már majdnem összeért az ajkunk, amikor hirtelen csettintett egyet, és köddé vált körülöttem minden. Zihálva néztem körbe, de mindenütt sötétség volt és sírtömbök, kietlen ködös táj. Észvesztve menekültem a semmibe. Nem tudtam gondolkodni, csak ösztönösen cselekedtem. A ruhám szanaszét szakadt, sáros lettem, minden egyes ágba beleakadtam, és minél inkább próbáltam kijutni, annál mélyebben szippantott magába a sötétség. Hirtelen újra éreztem azt a furcsa szorító érzést, mintha figyelnének, kétségbeesetten kaptam a fejem jobbra-balra, de sehol senki, mégis éreztem, nem vagyok egyedül. Aztán megláttam egy sötét magas árnyékot velem szemben, elkezdtem hátrálni, de egyre közelebb jött, amikor hirtelen mögém került, és betapasztva a számat a fának szorított. Meg se tudtam moccanni, minden erőmet kiszívta, ahogy elkezdett csókolgatni, és lerángatni rólam az estélyimet. Kiengedte a hajam, összeborzolta, és egyre hevesebben próbált a magáévá tenni, én pedig az undor és a vágy mércéje között egyensúlyoztam. Megszállottan imádtam őt, és halálosan rettegtem tőle egyszerre. Ahogy az ajkai táncot jártak az enyéimmel, forróság öntött el, és azt éreztem, soha többé nem akarok kikerülni a kezei közül, de akkor hirtelen egy óriási fénycsóva vett körül minket, szétválasztva egymástól. A szarvasom volt az, csillogó kék fényben tündökölt, majd egyszer csak ember alakot öltött. Nem hittem a szememnek, amikor végre felfedte magát. Mindez alatt a foglyul ejtőm izzó vörös szeméből tüzet szórt rá, majd engem vett célba, de a szarvasom védő fénypajzsként elém vetette magát,a hátára kapott,de hiába vágtatott, elérte a csapás. Minden elsötétedett körülöttem.
Egyszerre minden elcsendesedett, a sötétség köddé vált, és a hajnali napfelkelte fényei világították be a tájat. A házam előtti kis füves kertben tértem magamhoz. Azonnal elkezdtem keresni őt, de nem láttam semmit, csak vérfoltokat, amik az erdő belsejébe vezettek. Épp felálltam volna, hogy a keresésére induljak, de minden erőm elhagyott, és ájultan rogytam a földre.
Amikor újra magamhoz tértem megpillantottam a karom, tele volt sebhelyekkel, amik egyetlen nagy szóban végződtek kirajzolva azt a nevet, amitől mindig is a legjobban tartottam, így örökre belém vésve magát…DEVIL. És mellette az állt: „Don’t say a word while you dance with the Devil, or you’ll be fallen as me and be mine forever.”
(„ Ne beszélj, miközben az Ördöggel táncolsz, mert te is bukott angyallá válsz, akárcsak én, és örökkön örökké csak az enyém leszel.”)
Ezzel a mondattal megpecsételődött a sorsom, teljesítve az átkot, amitől egész életemben rettegtem, és egyszerre tett a legboldogabbá, mert ezzel bebizonyosodott, hogy hozzá tartozom...mostantól…örökké!
