Volt egyszer egy fiú és egy lány. Mindketten művészlelkek,magányosak.
Egyikük sem tudott a másikról,míg nem a sors közbeszólt és igen közel sodorta őket egymáshoz.
Egész pontosan csupán egy Kőfal választotta el őket.
A lány egyedül élt örökölt kertes házában.
A fiúpedig ideiglenes lakótársként legjobb barátja birodalmában szállt meg,ami pont a lány háza mellett állt
Az idő napsütéses,őszies,fuvallatos,néhol falevelek hullanak szerteszét.~

Egy napsütéses őszi napon a lány a kerti nagy diófák közé kifeszített kötélre teregeti a frissen mosott ruhákat,melyek illatát a szellő szanaszét fújja.
Mindeközben a Kőfal túloldalán a fiúk a lehullott faleveleket gereblyézik,ami átmegy ökörködésbe,míg végül a nagy levélkupacokban landolnak egymást váltva,nagy hangzavar közepette.
A lány felfigyel a szokatlan hangforrásra, majd jelzésképp megfog pár gesztenyét és áthajítja a fal felett,ezzel kifejezve nem tetszését.
A hangzavar hirtelen meg is szűnik ,majd őrült hahotázásba torkollik.
A lány mérgében feltekeri a rádión a hangerőt és ritmusra táncolva sepregeti a faleveleket. A zene hamar mosolyt csal az arcára,elfeledtetve vele a külvilágot. Néha kecsesen szökell,megpördül,majd körbe körbe forog,amitől a színes levelek örvényként kavarognak körülötte. Ez a kavargó levéláradat a Fiúhoz is eljut,aki közben felmászott a Kőfal melletti fán és ámulattal figyeli a lány minden egyes mozdulatát. Teljesen megfeledkezik arról,hogy egy fàba kapaszkodik,amiről hirtelen visszaesik nagy ágreccsenés kíséretèben,amire a lány is felfigyel, de nem lát semmit,csak a mozgó lombokat.
A következő kép,amit làtunk:
Anna készülődik,egy tucat narancsot pakol a táskájába, végül egyet a kezébe vesz,hogy majd útközben megeszi. Elindul otthonról,de amint kilép a kapun és haladna tovább a narancsot majszolgatva,váratlanul kiesik a kezéből és elgurul egy bizonyos pontig,ahol megakad a fiú lábában,aki épp a kerítésnél támaszkodva olvassa napi újságot.
Felveszi a narancsot, ami tiszta kosz lett,ezért inge ujjàval megtörli, oda sétál a megszeppent lányhoz, a kezébe teszi, de közben a sajátját rajta felejti a lány kezén. Tekintetük találkozik,mire a lány szörnyen zavarba jön kiejti a narancsot a kezèből és elfut a fiú elől, de amint a kanyarhoz ér,lopott pillantást vet a fiúra, aki ugyanabban a pillanatban fordul a lány után.
Miután mindketten felfigyeltek egymásra, életük innentől megváltozik, és érzik a változás szelét,mégis félnek közeledni a másik felé.
Egy nap a lány arra ér haza,hogy a kert különböző pontjain össze-vissza  narancsok hevernek, kerti asztalon pedig rálel egy papírfecnire,amin annyi áll "ejtsd el őket minden nap,és én elkapom őket." Anna erre elmosolyodik, mindezt a fiú a fa tetejéről látja,miközben magvakat falatozik. A lány bemegy,és az ablakból megpillantja a fiút,aki szintúgy őt nèzi,mire Anna nem tudva rejteni zavarát hirtelen összehúzza a függönyt.
Telnek a napok, a hetek és bár sosem beszélnek nyíltan egymással,folyton jelekkel üzennek,aminek végül a lány tesz pontot a végére..vagy éppen kérdőjelet?!
Egy korai harmatos reggelen felakaszt egy cetlit arra a fára,ahonnan a fiú naphosszat időzött,amin annyi állt "..és ha én zuhannék,engem is elkapnál?!.."
Majd szép lassan gyalog elindult szokásos helyére,fel a hegyre, a sűrű erdőn keresztül egy óriási szakadékhoz,ahol lélegzetelállító volt a kilátás,épp ezért imádta annyira. Egyszer el is határozta,ha nem szeretne tovább ezen a földön élni,levetné magát és csak zuhanna,amig szárnyra nem kap vagy földet nem ér. És bár úgy érezte,rálelt az igaz szerelmére,muszáj volt próbára tennie és önmagának is egy utolsó esélyt adni a boldogságra. Ennek reményében szánta el magát,hogy kiáll a szakadék szélére és leveti magát,hacsak nem így kell történnie,és a fiú megmenti,és elkapja,ahogy a narancsot is az első találkozásuk napján.
Mindeközben a fiú észreveszi a cetlit és gondolkodás nélkül elindul a hegyen felfelé,és pont abban a pillanatban,amikor a lány elengedi magát és a gravitáció magával rántaná a mélybe,a fiú elkapja a kezét, magához rántja és szorosan öleli. A lány viszonozza és könnycseppek lepik el orcáját,mert tudatosul benne,innentől sorsuk összefonódott..egy életre.

Alkonyodik. Még nincs egészen sötét, csak félhomály, de az én kis házamban már pislákolnak a fények. Korán elkezdtem készülődni, nagy esemény állt előttem. Bált rendeztek a Tükör-tó melletti erdőszéli kastélyban. Én bent lakom a sűrű erdő mélyén, nem jár felém senki, csak a vadak.. már ha lehet annak nevezni, ugyanis az enyémek egész megszelídültek. Alkalomadtán, ha kedvenc gímszarvasbikám látogatást tesz kis kertemben, - hálaképp, amiért engedem neki, hogy kedvére legeljen és pihenjen – felenged a hátára és kivisz a tisztásra. Eleinte csak azt engedte, hogy az ablakból csodáljam, de ha közeledni próbáltam eltűnt a bokrok közt. Aztán idővel, fokozatosan egyre közelebb engedett magához. Mostanra már órákat eltölt velem a tisztáson, nem hagy magamra és együtt élvezzük a hold varázslatos sugarát, ahogy beborítja ezüstjével a vidéket. Nyáron a legcsodásabb, mikor ezernyi szentjánosbogár lepi el az erdőt és színvarázst játszanak az ott csordogáló patak víztükrén.

Ma is egy különleges nap virradt. Szentivánéj lesz, melynek ünnepére megannyi evilági és elvarázsolt lény megjelenik a Bálon, többek között én is. Már egy teljes éve vártam az alkalmat, a gyönyörű bordó, fátyolos csipkeruhám egész nap kint táncolt a széllel, amit végre ma felvehetek.

Attól tartok Ő is ott lesz. Érzem, valahol mélyen, a jelenlétét minden fában és ágreccsenésben. Hajnalban, szellőztetés közben, ahogy a huzat átjárt a házon, beszökött egy ismerős illat. Az Ő illata, száz közül is felismerem egy ilyen fenevad nyomát.

Kirohantam körülnézni, de csak egy vaddisznót láttam szaglászni a cserjésben. Ha olyan elvetemült lennék, mint Ő, pont egy ilyen szőrös, bűzös, visszataszító disznóvá változtatnám, és élete végéig a vadászok puskalövései elől bujdoshatna.

Azonban, minden negatív gondolatot, ami magával ragadt, félre kellett tennem. Ezt a napot nem hagyhattam, hogy bármi és bárki is bemocskolja. Így is túl nehéz volt megszabadulnom az emlékétől, ha őszinte akarok lenni, valójában egész életemet végig fogja kísérteni, mert egy részem örökre nála maradt. Hosszú szőke hajfürtjeimet csattal tűztem fel, piros rúzzsal kiemeltem ajkaim íves formáját, és végül az alkalomra tartogatott édes parfümöt fújtam magamra.

Mire elkészültem, gyönyörű szarvasom már a kapumnál állt méltóságteljesen fejét a magasba emelve, kiemelve gyönyörű agancsait. Olyan időérzéke van, amit más tanulva se nyerne el. Fejével aprót biccentett, felemeltem a szoknyám, és gyengéden a hátára ültem. Lassan, komótosan el is indultunk, óvatos léptekkel szelte végig az ösvényt, mintha tudta volna, vigyázni kell, nehogy a ruhám megsérüljön. Máskor már szinte vágtatva suhantunk az ágak között, amit bevallom egyre jobban élveztem. Olyan szabadság érzés töltött el, és az adrenalin egyre hevesebben pumpálódott az ereimben, szétáradva minden porcikámban. Megérkeztünk a tóhoz, aminek sima vízén ott lebegett vihar gyötörte kis csónakom. Megsimogattam kísérőm nyakát, ő pedig oda lépve a csónakhoz orrával rá segített a parttól való elrugaszkodáshoz. Már majdnem teljesen sötét volt, de a kastély körül ezernyi lámpás és fáklya égett, mutatva az utat a bejárat felé. Nem mintha nem ismertem volna csukott szemmel is az oda vezető utat. Ahhoz képest, hogy az éjfél még messze járt, szinte alig lehetett elférni a nagy tömegben, és már lemondóan keresgéltem barátaimat, akik valószínűleg már a táncteremben mulattak.

A táncterem a kedvencem, körbe körös-körül az aljától a csillárokig tükörbevonás, tükörfényű padló, és bordó bársonyfüggönyök lógtak le a magasból. Akárki áll meg a lépcső tetején, magával ragadja lenti tánctér varázsa, amit szinte örvényként szippant magába minden vendéget,köztük engem is. A sarokban a zenekar muzsikált, most éppen Ludovico – Run című dalát. Elmélázásomból egy rikácsoló hang zökkentett ki. Megkerestem a hang forrását. Persze, hogy Aurélia hadonászott a kezével. Mellette állt Rudolf, az én legkedvesebb barátom. Ahogy sejtettem, már lent voltak a tánc parketten, kezükben pezsgő, ami össze vissza lötykölődött, ahogy Lia próbált keresztül vágni a tömegen, hogy közelebb jusson hozzám, sikeresen rám irányítva a táncterem egy részének figyelmét. Nem mintha nem találtam le volna egyedül is. Oldalra húzódtunk a lépcső mellé, a pincér már kínált is a pezsgővel, amit nagy ívben próbáltam elkerülni, de ezen kivételes alkalommal nem utasíthattam vissza. Mivel mindenkin álarc volt, én is gyorsan magamra húztam egy zöld páva tollas csillogó maszkot, elvegyülve a többiek között.

Egyszer csak valami megmagyarázhatatlan nyugtalanság kerített hatalmába. Sokszor rám jött egyfajta pánikroham és paranoia hatás, az érzés, mintha figyelnének, és az a szorítás a mellkasomban. Mint egy őrült forgolódtam magam körül, összevissza járt a szemem, a barátaim már azt hitték megkergültem, ami nem állt messze a valóságtól. Hirtelen hűvös fuvallat csapta meg az orrom, fentről jött, biztos valaki nyitva hagyta a bejárati kaput. Felnéztem, és akkor egyszerre minden levegő bennem ragadt, a szívem duplán vert, és a gyomrom a torkomba került. Nem hittem a szememnek, de éreztem, láttam, ott a lépcső legtetején tetőtől taplig feketében, csak a gallérja volt bordó, mintha vér árasztotta volna el. Találkozott a tekintetünk, és én abban a pillanatban menekülőre fogtam, próbáltam elveszni a tömegben, elrejtőzni az álarc mögött, de tudtam, felismert, miattam jött el. Egyre beljebb kerültem a tömegben, majdnem fel is löktek, amikor hirtelen egy magas feketeségbe ütköztem. Elkapott, nem menekülhettem, minden tekintet ránk szegeződött, ahogy meghajolt előttem, és inge ujjából elővarázsolt egy vörös rózsát, felkérve ezzel a keringőre. Ahogy hozzáértem a rózsához, éreztem, valami szorítás végig jár a testemen, és a másik pillanatban már magához rántott, és itt kezdetét vette a haláltánc. Hiába akartam volna szabadulni, nem akartam, élveztem, ahogy irányít, minden porcikámat mozgatja, mint egy marionett bábut, és egyre gyorsabban és gyorsabban lépkedtünk, mintha már szálltunk volna, és lábunk nem is érintette volna a talajt. Ahogy körbe néztem, láttam, hogy mindenki körülöttünk szét széledt a parkett köré, és minket néztek ámulattal. Az egyik pillanatban még lágyan perdültünk a dallam ritmusaira, a másikban már erősen magához szorított, ledöntött, szélsebesen elkapott és megpörgetett, majd hátulról átkarolva vezetett. Ahogy a zene mámora egyre csak erősödött, úgy lett Ő is egyre szenvedélyesebb. Miután megpörgetett és újra magához szorított, úgy éreztem megállt az idő. Elvesztem a szemeiben, ahogy rám vigyorgott, szokás szerint beleharapott az ajkaiba és csak annyit kérdezett, - az enyém leszel? - , amire csak annyit válaszoltam, - csak a tiéd, -  már majdnem összeért az ajkunk, amikor hirtelen csettintett egyet, és köddé vált körülöttem minden.  Zihálva néztem körbe, de mindenütt sötétség volt és sírtömbök, kietlen ködös táj. Észvesztve menekültem a semmibe. Nem tudtam gondolkodni, csak ösztönösen cselekedtem. A ruhám szanaszét szakadt, sáros lettem, minden egyes ágba beleakadtam, és minél inkább próbáltam kijutni, annál mélyebben szippantott magába a sötétség. Hirtelen újra éreztem azt a furcsa szorító érzést, mintha figyelnének, kétségbeesetten kaptam a fejem jobbra-balra, de sehol senki, mégis éreztem, nem vagyok egyedül. Aztán megláttam egy sötét magas árnyékot velem szemben, elkezdtem hátrálni, de egyre közelebb jött, amikor hirtelen mögém került, és betapasztva a számat a fának szorított. Meg se tudtam moccanni, minden erőmet kiszívta, ahogy elkezdett csókolgatni, és lerángatni rólam az estélyimet. Kiengedte a hajam, összeborzolta, és egyre hevesebben próbált a magáévá tenni, én pedig az undor és a vágy mércéje között egyensúlyoztam. Megszállottan imádtam őt, és halálosan rettegtem tőle egyszerre. Ahogy az ajkai táncot jártak az enyéimmel, forróság öntött el, és azt éreztem, soha többé nem akarok kikerülni a kezei közül, de akkor hirtelen egy óriási fénycsóva vett körül minket, szétválasztva egymástól. A szarvasom volt az, csillogó kék fényben tündökölt, majd egyszer csak ember alakot öltött. Nem hittem a szememnek, amikor végre felfedte magát. Mindez alatt a foglyul ejtőm izzó vörös szeméből tüzet szórt rá, majd engem vett célba, de a szarvasom védő fénypajzsként elém vetette magát,a hátára kapott,de hiába vágtatott, elérte a csapás. Minden elsötétedett körülöttem.

Egyszerre minden elcsendesedett, a sötétség köddé vált, és a hajnali napfelkelte fényei világították be a tájat. A házam előtti kis füves kertben tértem magamhoz. Azonnal elkezdtem keresni őt, de nem láttam semmit, csak vérfoltokat, amik az erdő belsejébe vezettek. Épp felálltam volna, hogy a keresésére induljak, de minden erőm elhagyott, és ájultan rogytam a földre.

Amikor újra magamhoz tértem megpillantottam a karom, tele volt sebhelyekkel, amik egyetlen nagy szóban végződtek kirajzolva azt a nevet, amitől mindig is a legjobban tartottam, így örökre belém vésve magát…DEVIL. És mellette az állt: „Don’t say a word while you dance with the Devil, or you’ll be fallen as me and be mine forever.”

(„ Ne beszélj, miközben az Ördöggel táncolsz, mert te is bukott angyallá válsz, akárcsak én, és örökkön örökké csak az enyém leszel.”)

Ezzel a mondattal megpecsételődött a sorsom, teljesítve az átkot, amitől egész életemben rettegtem, és egyszerre tett a legboldogabbá, mert ezzel bebizonyosodott, hogy hozzá tartozom...mostantól…örökké!

Az ébrenlét.

Az álom.

A suttogott sajnálom.

A kapaszkodás.

Az engedj el.

A nélküled nem kelek fel.

A tekintet.

A szenvedély.

A veled lenni túl nehéz.

A távollét.

A felejts el.

Az a szó mely lassan emészt fel.

A keresés.

Az elhagyás.

A szívedben kihúnyt parázs.

A kérlek ne tedd.

A könyörgöm.

Az egyedül beledöglöm.

A forró láng.

A lobbanó.

A bennem rejtett bukkanó.

A szívem húrján.

A pengetés.

A szíved falán a repedés.

Az egymásért reszketés.

A sós könny nyelés.

A várj.

A menj el.

A soha ne engedj el.

Az örökké.

A te kellesz.

Az egyszer újra vége lesz.

A maradj.

A fojtó rémület.

Az együtt kimondott ég veled.~

Sok idő eltelt, mióta nem írtam...olyannyira összeganalyodott az életem fonala,hogy még a napló írásról is leszoktam,nem úgy,mint a cigarettáról. De sebaj,ennyi káros szenvedély belefér az amúgy is hamu szürke életembe. Röviden leírva elmúlt éveim történéseit;
A nagy szerelem,amiről azt hittem,életem végéig tart, elsüllyedt..nem..szétrobbant egy pillanat leforgása alatt. Elgondolkodtam a történtek után,érdemes-e bárkinek is megnyitni a szívünket és elhinni naivan mindent,ami elhagyja az emberek mocskos száját. Ugyanis nem a legjobb érzés azzal szembesülni,hogy én,a naiv-aranyos-értelmes-segítőkész "kislány" egyik percről a másikra egy érzéketlen szennyes lelkű "nő"-vé vált,akiről lepereg minden érzelem. Mindez olyan szinten,hogy érzéketlenül fogadtam mindent; a szidást,kritikát,szemrehányást,könyörgést,bocsánatkérést,és amit el lehet képzelni. Lelkiismeret nélkül vágtam át Valakit,és tapostam a szívébe saját önzőségemből fakadóan. Nem tudtam semmi mással foglalkozni,csak a saját sebeimmel,amiknek fájdalmát könnyek nélkül hagytam,hogy a semmibe tűnjenek.
Átbaszott az,akit a legjobban szerettem. A világon mindennél jobban. Akiért ott hagytam a családomat, és az életemet, egy új és boldog élet reményében. Hiba volt. De én nem hallgattam senkire,pedig megmondták százan,hogy ne tegyek meg olyan lépést,ami elvezet majd egy olyan életbe,ahol a szenvedés és gyötrelmek várnak. Minden ember saját kárán tanul. Én egyenesen belesétáltam a szakadékba,szép lassan leereszkedtem egy kötélen bekötött szemekkel,és ugy vezettek,mint egy marionette bábut. A szerelem vak. Milyen igaz,bár én sose hittem el,egeszen mostanáig.
Nos,röviden annyi a sztori,hogy a drága egyetlen szerelmemről kiderult,hogy egy szociopata elmebeteg. Ezt nem ugy kell elképzelni,hogy egyszer csak rám támadt. Nem,náluk ilyen nincs. Ők ennél sokkal körmönfontabbak és leleményesebbek,hiszen tudni kell a szociopatákról,hogy rendkívül intelligensek,szemrebbenés nélkül hazudnak és manipulálnak mindenkit. Többek között engem is. Az egesz kibaszott 3 év,amit vele töltöttem,egy hazugság volt,egy rohadt mese,amiben a szépség szörnyetege valóban egy rém volt,és nem változott királyfivá. Vagy fogalmazhatnék úgy is,hogy a béka hiába kapott csókot,nem valtozott herceggé sosem!
De mindezek után most jön a szánalmas vicc,amin már en röhögök. Kepes voltam szemet hunyni az egesz szemét múlt felett és még mindig élt bennem a remény,hogy ez nem érhet köztünk igy véget. De aki másodjára is ugyananabból a Kútból iszik,az vessen magára. Itt csak arra utalok,hogy elhittem,megváltozik,jó útra tér,de rá kellett jönnöm,hogy velejéig romlott,és ahogy Ő mondogatta "mit ér a piros alma,ha belül rohad?!"
Mit tesz az ember,ha nics meg a bizalom? Kutakodik,nyomoz,kérdezősködik..én is ezt tettem,és nem kellett sokáig keresgélnem,kicsit kellett csak túljárnom a zseniális eszén,és bekukcskálhattam a kulcslyukon. Amit ott találtam,azt nem ecsetelem,mert felkavarodik a gyomrom.
Mindezek után ami bennem maradt : MIÉRT???
Fog engem valaki valaha szeretni?! Ezek után egyáltalán én fogok-e bárkit is szeretni?!
Miatta tönkre tettem egy masik embert,aki mindezek mellett a kezemet fogta es nem hagyta,hogy elnyeljen a sötétség. Pedig talán Ő tenyleg őszintén szeretett es próbált volna segíteni..visszafordítható-e a rossz tett? Nem,csak enyhíthető a jelen cselekedeteivel. Nekem most ezen kell lennem,mert van Valaki,aki erre érdemes,és én hulye ezek után is még hiszek es megyek,remélek,talán megint bedőlök egy kamunak..de rájöttem,muszáj tovább hinni,mert ha az elveszik,nincs értelme élni. Meg kell nyitni a szívünket,de óvatosan. Ami számomra fontos;" mindig légy felkészült" " egy lépéssel légy előrébb a másiknál". Ha ezek megvalósulnak,nem érhet akkora csalódás,most ez az,amit tehetek...mert-az-élet-megy-tovább-...

Út a cél felé...

"Az egyetlen dolog, ami közted és az álmaid között áll, az az ostoba történet, amit saját magadnak mesélsz arról, hogy miért vagy képtelen elérni őket." 
(Jodran Belfort)

Ez az idézet pontosan illik az én történetemhez is, de egyszer rá kell jönni, vagy nem, inkább bátorságot venni végre, és elindulni valamerre, hogy az életnek értelme legyen. Én is ráléptem az útra, bár azt hitettem el magamnak, nincs hozzá bennem elég kurázsi. Mégis a legfontosabb, hogy bebizonyítsuk, érünk annyit, hogy magunknak boldogságot okozzunk, és elmerjünk indulni. Talán nem is az elindulás a legnehezebb, hanem az a lépés, amit az álmaink elérése érdekében kellene tennünk.

Mindenkinek vannak álmai, ha nem is több, legalább egy. Én például sose tartottam magam elég belevalónak, hogy tényleg elhiggyem magamról, sikerülhet megvalósítani, egészen addig, amíg rá nem eszméltem, ha azt az utat folytatom, amin éppen álltam, sose leszek boldog. Nem beszélve az egészségről, lelki állapotról, és életkedvről, ami ilyenkor elkapja az embert, és addig forgatja az örvényben, amíg el nem tűnik, vagy igenis feljut a felszínre és küzd a partra jutásért.

Sajnáltathatjuk magunkat, letiporhatjuk az önbecsülésünket, sőt irigykedhetünk is, de csak mert könnyű másokat szidni, és kritizálni, amíg magunkkal sem vagyunk kibékülve legbelül. Ösztönzőnek és építő jellegűnek tartom, aki tiszta szívvel felnéz valakire, akire úgymond örömmel hasonlítana, és közben mégis kialakítaná saját egyéniségét. Én mindig másokban kerestem a motivációt, felkeltették bennem a bizonyítási vágyat, hogy nekem is sikerülhet.

Végül az elvesztegetett három év után végre úgy érzem felnőttem, és elhatároztam, készen állok, hogy megmutassam magam a "világnak". Összeszedtem magam. Azt persze tudni kell, hogy szeretek a jelekből olvasni, és hiszem, hogy semmi sem véletlenül történik, ezért miután folyton ugyanott lyukadtam ki, tudtam, mégis a színház/színvarázs az én végzetem. Megtanultam azt a sok monológot, verset, amire először képtelennek tartottam magamat, elmentem, felvételiztem, és lám mit hoz a szerencsém, sikerült!! Méghozzá nem is akárhogyan. Pár óra múlva az igazgatóval kávéztam, ez számomra óriási megtiszteltetés. Végre most először az életben úgy érzem, jó úton vagyok, tele lehetőséggel, lelkesedéssel, és kíváncsisággal. Készen állok a kalandra, és elhagyom a part biztonságát!

Új korszak kezdődött. A szívemben kivirágzott a tavasz. Úgy, ahogyan bizakodtam, sőt talán még nagyobb meglepetést hozva magával megérkezett hozzám a boldogság.
Egy éve még nem reméltem, hogy ilyen hamar ellátogat hozzám, és arra a legkevésbé számítottam, hogy elhoz magával egy kincset is, ami azóta is nálam maradt. Ez a kincs az én igaz Szerelmem, akiről bátran kijelenthetem vissza hozta számomra az élet értelmét. Azelőtt is hittem benne, hogy rám talál, de arra nem találtam magyarázatot, miért ilyen korán érdemeltem ki eme kiváltságot. Mára már tudom. Nem kell a dolgok miértjében kutakodni, hanem befogadni, ami érkezik és ápolni tiszta szívvel, szeretni önzetlen odaadással.
Barátságnak indult, és lángoló szerelem lett belőle, mi nem alszik ki, tápláljuk mindketten. Mellette otthon érzem magam, biztonságban, boldogságban, ennél többet nem is kívánok, csak annyit, hogy jól legyen, ne essen baja, és mellettem társra, testvérre és egyben szeretőre is találjon.
Nem tudhatjuk mit hoz a jövő, én csak bizakodni merek, az Isten nem véletlenül sodorta Őt az utamba. Mióta beszínezte elszürkülő életemet, a napot is szebbnek látom, és mindent megteszek azért, hogy együtt maradjunk, és közösen nézhessünk szembe a jövő bizonytalan, árkos-lejtős, de olykor fényes és emelkedő akadályaival.

Elgondolkodtató...

Meggyőződésem, hogy minden félelmi reakcióban és pánikban is kulcsszerepet játszik a képzelet. Erre persze nem én jöttem rá, hanem sok ezer évvel ezelőtt egy Epiktétosz nevű filozófus, aki felismerte, hogy nem a dolgok gyötörnek meg minket, hanem a dolgokról alkotott képzeteink.

Adódhatnak az életben olyan helyzetek, amikor az embernek jó egy időre egyedül maradnia, befelé szemlélődnie, elszámolni önmagával. Valamiféle belső megtisztulást átélnie.
Ez a lehetőség nem adatik meg annak, aki retteg ötpercnyi csendtől, magányosságtól is, aki, ha egyedül van, bekapcsolja a rádiót, magnót, mert nem tud háttérhangok - képek nélkül élni.


A szerelem (...) egy részről szenvedély, más részről nagy színjáték is. Egy szerelemben az ember az összes vágyát meg fantáziáját rávetíti a másikra, és sokszor a saját fantáziájába szeret bele.

Barátom! Mit cipelsz magaddal éveken, évtizedeken át, megbántásokat, sérelmeket, mindenféle fájó érzelmet, bántó gondolatokat, amelyek már rég szétomlottak a múltban, hatásuk is semmivé vált, sehol nincsenek, csak a te lelkedben élnek tovább. Te táplálod, tőled kapják energiájukat (...), hiszen önmagukban már semmi erejük, jelentőségük nincs.Ha rajtakapjuk gondolatainkat, hogy az emlékmezőnkön szeretnének legelészni, rántsuk vissza, zabolázzuk meg őket, mondván, hogy nincs ott semmi keresnivalójuk. Az emlékmező hervadó füvétől és halott virágaitól csak felfúvódni lehet. Mert először is a múlt irrealitás, hiszen már nincsen.

Szakítás után már ne újíts fel régi kapcsolatokat, ne szervezz még egy búcsúlefekvést, újrakezdést, és ne alakíts ki "se veled-se nélküled" jellegű kapcsolatokat. Az élet teremt olyan helyzeteket, amikor választani kell. Ne menekülj el a döntés, a választás felelőssége elől.

Ne menj a romok közé! Ne töprengj azon, hogy alakíthattad volna-e másképp a múltadat. Legfőbb lelki erőd csak a megtörténtek vállalása lehet. Fogadd el, hogy ami történt veled, amit cselekedtél, az a törvényed. Ezért űzz messze magadtól minden megbánást, bűntudatot, lelkiismeret-furdalást, minden olyan belső történést, szégyent, ami megaláz.

A romok között a múlt szelleme haldoklik. Köszönj el tőle véglegesen! A múlt haldokló szelleme életerőt keres, és ez nem lehet más, mint a te hited. A te hited az ő örök életében, örök jelenvalóságában.

Sok-sok ember, egykori szerelmek, barátok, ellenségek, vidám és keserű élmények emlékei, győzelmek, vereségek, szégyenek, diadalok, pénz és karrier... Húzzuk, vonszoljuk, újra meg újra belegabalyodunk; végigvonulnak bennünk egykor átélt érzelmek és indulatok, amelyeknek már a nyomuk is elmúlt az időben. Csak mi tartjuk életben, ébresztjük fel őket halálos mély álmukból. S ekkor megjelennek, mint a múlt árnyai. Kísértetek.

A depresszió úgy kezdődik, hogy meg vagy győződve arról, hogy a jövőd ugyanolyan lesz, mint a jelened.

Az embernek nem adatott meg, hogy érzelmeit akaratlagosan szabályozza. Nem határozhatja el, hogy ezen túl gyűlölni fogja azt, akit szeret, vonzónak találja majd, akitől megundorodott. Az érzelmi reakciókat csak észrevenni, konstatálni lehet. Egyedül a viselkedést lehet szándékosan változtatni./POPPER PÉTER elmélkedései!/