Kedves...!

Szeretnék egyszer újra önfeledten kacagni.Mosolyogva felnézni az égre,és lábujjhegyre állni.Pozitív energiáimat szétterjeszteni,hogy majd örömmel teli lelkünk együtt szárnyalhasson a csillogó égbolton.Mindenkinek szüksége van valakire,egy őszinte mosolyra,ölelésre,támogatásra,egy beleegyező bólintásra.Az ember nem egy robot,egy időzített gépezet!Hajlamosak vagyunk a túlhajszolásra,és meghaladjuk saját képességeinket,így az elvesztett energiát kávéval pótoljuk,vagy energiaitallal "szárnyalunk".Nem döbbennek rá,hogy ott a természet,ami már önmagában is egy dózis a léleknek.Lépkedek a ropogós füvön,a fák lombjai összerezzennek,kiszáll közülük egy énekesmadár,és dalolásba kezd,köréje csábítva a "közönséget".
Csakis tőlünk függ,milyen szemmel látjuk környezetünket.Mindannyian más üvegen keresztül szemléljük a világot.Fogalmunk sincs,milyen valótlan univerzumba taszíthat el bennünket.A szem olykor valóban nem lát igazán,csak érzékel,így könnyen besétálhatunk az illúziók csapdájába.Én színes üvegen keresztül szeretném látni a világot.Nem szeretnék többé törött,megrepedt folton átnézni,sötét gödörben ácsorogni és várni,hogy egyszer csak magától lehull egy kötél,amin felmászhatok.Meg kell tanulni kikerülni a gödröket és átugrani felettük.
Pörögnek a gondolatok..a gépezet,amit agynak hívunk,csak hajtja őket egyre hangosabban és gyorsabban.De ahelyett,hogy megkopnának,egyre élesebben hatolnak az elmémbe mély lenyomatot pecsételve belé.A tudatunkban akarnak élni,nem halnak el és nem vész nyomuk a semmiben,csak ha sikerül rájuk megoldást találnunk.Ami nem egyértelmű,és nem záródott le bennünk,az folyton "kísérteni" fog.Újra és újra,máskor,más helyen előbukkannak,dörömbölnek,amíg át nem szakítják a dobhártyát.Először suttognak,aztán üvöltenek,majd visszhangként oda-vissza verődve lejtik táncukat bennünk.Letagadhatjuk őket,parancsolhatunk megálljt,mert a mi fejünkben kreálódtak,de a negatív gondolatok addig nem tűnnek el,míg meg nem oldjuk őket és le nem tisztázzuk magunkban.a puzzle darabkák nem heverhetnek szanaszét,mert elkeveredhetnek,és talán soha nem lesz módunk többé megtalálni őket.
Az én fejemben is előtör egy gondolatsor,ami lavinákat indít el,és csak gurul céltalan lefelé,de nem ér talajt.Miért idézzük elő őket?Miért gyötörjük saját magunkat?Mi vagyunk saját magunk legnagyobb ellenségei!Csak hajszoljuk,ami nem a miénk már,vagy talán soha nem is volt.De ezt valahogy nem akarjuk elfogadni.
Elhagyatottság,magány,téboly...akár egy ósdi viskó a sűrű erdő mélyén,benne eme három játszótárssal,örökösen egymásból táplálkozva tépik szét egymást,de épp hogy életben maradnak.
Sétálok.Telnek a percek,az órák.Szívemben sötétség lapul,keserű a szám íze.Arcomon legördülő könnycseppeken megcsillan a lombok közül beszűrődő napsugár karát ragyogása.Felnézek az égboltra,akaratlanul mosolyra görbül a szám.Figyelem a felhőkből kirajzolódó figurákat,akár egy kisgyerek,eljátszom a fantáziámmal.Gitárhang üti meg füleimet.Tovább megyek,a dallam egyre erősödik,mire belepi a néma tájat.Elindulok irányába,követem a foszlányokat.Az erdőben találom magam.Eláraszt a nyugalom érzése.Feleszmélek,egyes egyedül vagyok.Átkarol a természet.Nagyot lélegezve nekidőlök a tölgyfának,lehuppanok az illatos avarba.Tündérek zenéjét hallom?Vagy csak a képzelet játszik velem?Csak nekem zenélnek bizony,könnyed hárfa húrokat pengetve táncolnak a lombok között.Hűvös nyugati szél fúj keresztül az ágakon,felemelve magával a színes faleveleket.Alkonyodik,a nap aranypalástja beteríti testemet,majd lassan megpihen a dombok mögött.Minden megy tovább,társaságom a fényes Hold.Felhők fátylába burkolózik,mert vérzik az ég.A csillagok erőteljesen pislákolnak.Édesanyjukat siratják,hiszen ők se tudják okát fájdalmának.
Hirtelen megannyi szentjánosbogár lepi el a falombokat,majd elindulnak a végtelenbe.Csak egy marad keringve a levegőben,vágyakozva hűen egyetlen szerelme,a sarkcsillag után.Elindul felé sebesen szedi a szárnyait,egyszer csak eltűnik a végtelenben.Felnézek arra a pontra,mely összeköt Vele.Talán épp Ő is az eget fürkészi,gondolatain merengve,vágyakozik távoli helyekre,madarakkal szállni el a messzeségbe.Vajon hallaná szívem kiáltását?Látná arcom tükröződni a holdkorongon keresztül?Csónakázna velem a habokban?Netalán elfelejtett,és csak egy sárguló emlékfoszlány lett belőlem,amit ellep az idő átka?Miért érzem,hogy lassan eltűnök?Hová tartok?Csábítóan hív a sötét éjszaka,hogy csatlakozzam az ég karjaiba.Megszűnt fizikai valóm,eggyé váltam a természettel.Velem tartanál még egy utolsó kalandra?Kincseket keresnénk,melyeket,-ha akarod-együtt ásnánk el.Utána ígérem békén hagylak...Testem lesz a földrengés,mely kidob a gödörből.Lábam lesz a sebes patak,mely utánad siet,ha baj van.Karom lesz az árok felett átvezető híd,mely nem hagy megbotlani és lezuhanni.Ajkam lesz a talaj,mellyel megízlelem lépteidet.Hangom lesz az enyhe szellő,mely elfújja kétségeid és bánatod.És arcom tükre pedig lészen a ragyogó Hold.Tudd,minden éjjel ott leszek Veled!Olykor megfogyatkozva,máskor teljes nagyságomban.Téged foglak védeni,nem hagylak cserben.Csak tedd meg értem,hogy néha kinyitod ablakod,hogy beengedd ezüst fényem erejét,és én leszek cserébe takaród álmatlan éjszakáid idején.
Tegnap,ma,holnap és mindörökké.Megnyugvásba én kísérlek és hintek szemeidre álomport.

Szeretnék...

Egy magnak érzem magam a burkon kívül.

Kiöli belőlem a szerelem érzését.Azt az egyszerű,gyönyörű érzést,ami lassan átalakul egy szörnyűségbe,ami letaszíthat az árok legmélyére.

Nem szabad hagynom,tudom.Könnyű beszélni,de be is kell tartani,amit mondunk.Az ígéretnek és a szavaknak hatalmas erejük van.Hatással vannak másokra.

Ellök magától,falat állít közénk,és hagyja,hogy lassan saját magamat temessem el.

Elengednélek,de egyelőre nem tudlak.Túl sok a szép emlék,amire nem tudnék boldogan visszaemlékezni,ha a búcsú a torokomat szorongatná.

A múlt már megtörtént,nem lehet megváltoztatni.Sokan hiányolják,mások legszívesebben elfelejtenék és teljesen maguk mögött hagynák,ami történt.

A helyzetemben bármennyi szép és mesés dolog történt,ha kívánhatnék,elakarnám felejteni és kitörölni az emlékezetemből.

Nem szeretek szenvedni,csak érzékeny vagyok és nagyon fájnak a bántalmak.

Még nem vagyok elég erős.Ezen kell dolgoznom.Enélkül majd eltipornak,mint egy kis bogarat,eltaposnak.

Túlságosan bonyolult embernek tartom magam,mégis könnyen kiszámíthatónak.

A reakcióim sokszor szélsőségesek,szúrósak,és sértőek.

A belém rúgások elmondhatalanul fájnak,főleg,ha oylantól kapom,akit szeretek.

Nem szeretem a magányt.Társaságra vágyom,elfoglaltságra.

Régen szerettem egyedül lenni,magamban el lenni.De mostanra megelégeltem.

A kudarcot nehezen dolgozom fel,de a kritikát építőnek kell vennem.

Törekszem az odaadásra,odafigyelésre,önzetlenségre,és próbálok minden helyzetben őszinte lenni,és saját véleményt alkotni.

Próbálom napjaimat hasznosan eltölteni,ha nem sikerül,könnyen magam alá zuhanok.

Szeretnék egy társat,aki bármilyen helyzetben megért,mellettem áll,és elfogad olyannak,amilyen természetemben vagyok.

Ez nem azt jeletni,hogy nem változom,mert mindenki ha észre se veszi,de változik a környezete hatására,és azzal,hogy egyre bölcsebb lesz.

Hajlandó vagyok a kompromisszum kötésre.

Szeretnék úgy megöregedni,hogy elmondhassam,olyan dolgokat csináltam életemben,amiket mindig is szerettem volna.

Szeretnék arról mesélni,mennyi élményem volt,mennyi ember állt mellettem,akiknek én is segítettem és kezemet nyújtottam,ha baj volt.

Szeretnék úgy élni,hogy elmondhassam,kipróbáltam mindent,ami érdekelt és vonzott.

Szeretnék igazán szeretve lenni.

Szeretnék élni...

Rengeteget  és még többet gondolkodtam az elmúlt időben. Egyszerűen nem áll le az agyam kattogása még álmomban sem. Arra jutottam,hogy elengedlek,mert minél jobban kapaszkodtam utánad,azt vettem észre,az üres levegőt próbálom kezeim közé zárni.
A feladás sarkán állok,és most úgy érzem be kell fordulnom rajta. Ha nem is véglegesen,de egy átmeneti időre mindenképp. Már másodjára történik ez velem,és most nem biztos,hogy elbírom a terhet. Megpróbáltam a tőlem telhető legjobbat kihozni,hogy bízz bennem és nyugodtabban érezd magad ebben a pár hétben,de rájöttem,édes kevés minden erőfeszítésem. Gyengébb és elesettebb vagy,mint hittem. Neked most a barátaidra van szükséged,a családodra,magányra és teljes szabadságra,tőlem elzárva. Elfogadom,mert fontos vagy nekem. Most itt állok a parton,sőt minden áldott reggel és este itt kezdődik és itt ér véget. Minden változik körülöttem ; a víz sodrása,a hullámok ereje,magassága,a szél söprése,az eső mennyisége,az itt élő emberek..
Egy dolog nem változik. ;azóta a nap óta,amióta elhagytad a partot,nem láttam a hajódat. Egy hajó se tért a part közelébe,de bennem mégis ott élt a remény,és új reggeleken új lelkesedéssel futottam a kikötőhöz,de semmi változás. Miért érzem mégis ,hogy nem hiába várok? Valahol legbelül,mélyen a zsigereimben érzem,hogy történni fog valami jó. Érzem,hogy a várakozás és a türelem nem hiába van. Tanulni kell a történtekből,mint már megannyiszor egyre többet és újat tapasztalni. Feldolgozni mindazt,ami megtörtént.Kettőnknek még dolga van egymással.Nem érhet itt véget. Az igazi szeretet, el nem hinnénk mennyi mindent elbír. Nem tudok a közös időkre nem emlékezni. Nem tudok Rád nem gondolni. Mindig velem vagy. Ha utazom a metrón,ott ülsz velem szembe és grimaszokat vágsz,csak hogy lásd a mosolyt az arcomon. A buszból kinézve látom,ahogy sétálsz,és benézel az ablakon,integetve nekem,hogy tudjam minden rendben,nem kell aggódjak. A természetben,bárkivel vagyok,Te is ott lépkedsz mellettünk. A szobámba,ha belépek,valami megmagyarázhatatlan érzés fog el. Nem fejezhető ki szavakban. Megcsap az illatod. Bár a hozzád fűződő tárgyak nagy részét felvittem az emeletre,jelenléted nem halványult. Mikor éjfélt üt az óra,és eltelik egy,kettő három óra,és még mindig nem jön álom a szememre,Te ott ülsz mellettem az ágy egyik sarkában. Hirtelen kétségbeesés,nyugtalanság kerít hatalmába. Gyorsan beleszippantok az illatfoszlányba,és a szorítás a mellkasomba elenged. Velem vagy mindenkor. Minden dimenzióban,és minden helyszínen,hiszen bennem élsz tovább. Egyelőre. Amíg újra össze nem találkozunk. De ha eljön az a pillanat és belenézek a szemedbe,remélem megkapom a jelet. Már elképzeltem. A buszon vagyunk. Te odajössz hozzám,elkezdünk beszélgetni,hiszen olyan rég tettük már. Mikor már megérkeztünk a végállomásra,Te hezitálva ugyan,de megemlíted,hogy megtaláltad az igazit és hogy semmiben nem vagy olyan biztos,mint ebben. Örülnöm kéne,de nem megy. Szeretlek és a boldogságodnak kincsnek kéne lennie számomra,de nem az,mert ezek szerint nem velem találtad meg. Elejtek egy mosolyt Neked,kimutatva látszat örömömet,mire Te megkérdezed,én mire jutottam. A válaszom számáodra nyílt és őszinte. Én már nem keresem a nagybetűs ő-t. Már megtaláltam egyszer,de elveszítettem,és beigazolódni látszik,hogy örökre. Lelépek a busz padlóról,el sem köszönve indulok az aluljáró felé. Egyszer egy hirtelen szorítást érzek a karomon.,megfordulok és Te meredsz rám tágra nyílt szemekkel. Még ki sem nyitom a szám,beszélsz helyettem. „ Te bolond!Te vagy az!Egyszer elveszítettelek,de többet nem hagyom,hogy elsodorjon az élet.” –Levegőt se vettem,már magához szorított. Két keze közé fogta kipirult arcomat,gyengéd csókot nyomva a homlokomra. Az emberek körülöttünk elhalványultak,elsötétült a környék. Körülnéztem,fényes csillagok ragyogtak körülöttünk. Megnyílt az univerzum kapuja. Hív a végtelen és örökkévalóság. Én ebben voltam a legbiztosabb és már tudtam,van egy útitársam,aki elkísér.
A nagy kérdés,hogy bízhatok-e a női megérzésben? Mert bizony a pozitív párja a negatív.Egyik sem létezik a másik nélkül.Sajnos bármennyire is szeretném eldugni,a kétség és hiábavalóság érzése nem hagy nyugodni.A türelem és várakozás tényleg meghozza gyümölcsét?...Rózsát terem?Milyen rózsát?...
Egy valamiben biztos vagyok.Az idő elrendezi a dolgokat.Vagy eltemeti,vagy begyógyít,vagy megerősít.Egyelőre bezárult egy ajtó,de egy másik kinyílt.Igaz,picike és nehezen férni át rajta,de ha nem is örökre,ideiglenesen bemegyek rajta.