Rengeteget  és még többet gondolkodtam az elmúlt időben. Egyszerűen nem áll le az agyam kattogása még álmomban sem. Arra jutottam,hogy elengedlek,mert minél jobban kapaszkodtam utánad,azt vettem észre,az üres levegőt próbálom kezeim közé zárni.
A feladás sarkán állok,és most úgy érzem be kell fordulnom rajta. Ha nem is véglegesen,de egy átmeneti időre mindenképp. Már másodjára történik ez velem,és most nem biztos,hogy elbírom a terhet. Megpróbáltam a tőlem telhető legjobbat kihozni,hogy bízz bennem és nyugodtabban érezd magad ebben a pár hétben,de rájöttem,édes kevés minden erőfeszítésem. Gyengébb és elesettebb vagy,mint hittem. Neked most a barátaidra van szükséged,a családodra,magányra és teljes szabadságra,tőlem elzárva. Elfogadom,mert fontos vagy nekem. Most itt állok a parton,sőt minden áldott reggel és este itt kezdődik és itt ér véget. Minden változik körülöttem ; a víz sodrása,a hullámok ereje,magassága,a szél söprése,az eső mennyisége,az itt élő emberek..
Egy dolog nem változik. ;azóta a nap óta,amióta elhagytad a partot,nem láttam a hajódat. Egy hajó se tért a part közelébe,de bennem mégis ott élt a remény,és új reggeleken új lelkesedéssel futottam a kikötőhöz,de semmi változás. Miért érzem mégis ,hogy nem hiába várok? Valahol legbelül,mélyen a zsigereimben érzem,hogy történni fog valami jó. Érzem,hogy a várakozás és a türelem nem hiába van. Tanulni kell a történtekből,mint már megannyiszor egyre többet és újat tapasztalni. Feldolgozni mindazt,ami megtörtént.Kettőnknek még dolga van egymással.Nem érhet itt véget. Az igazi szeretet, el nem hinnénk mennyi mindent elbír. Nem tudok a közös időkre nem emlékezni. Nem tudok Rád nem gondolni. Mindig velem vagy. Ha utazom a metrón,ott ülsz velem szembe és grimaszokat vágsz,csak hogy lásd a mosolyt az arcomon. A buszból kinézve látom,ahogy sétálsz,és benézel az ablakon,integetve nekem,hogy tudjam minden rendben,nem kell aggódjak. A természetben,bárkivel vagyok,Te is ott lépkedsz mellettünk. A szobámba,ha belépek,valami megmagyarázhatatlan érzés fog el. Nem fejezhető ki szavakban. Megcsap az illatod. Bár a hozzád fűződő tárgyak nagy részét felvittem az emeletre,jelenléted nem halványult. Mikor éjfélt üt az óra,és eltelik egy,kettő három óra,és még mindig nem jön álom a szememre,Te ott ülsz mellettem az ágy egyik sarkában. Hirtelen kétségbeesés,nyugtalanság kerít hatalmába. Gyorsan beleszippantok az illatfoszlányba,és a szorítás a mellkasomba elenged. Velem vagy mindenkor. Minden dimenzióban,és minden helyszínen,hiszen bennem élsz tovább. Egyelőre. Amíg újra össze nem találkozunk. De ha eljön az a pillanat és belenézek a szemedbe,remélem megkapom a jelet. Már elképzeltem. A buszon vagyunk. Te odajössz hozzám,elkezdünk beszélgetni,hiszen olyan rég tettük már. Mikor már megérkeztünk a végállomásra,Te hezitálva ugyan,de megemlíted,hogy megtaláltad az igazit és hogy semmiben nem vagy olyan biztos,mint ebben. Örülnöm kéne,de nem megy. Szeretlek és a boldogságodnak kincsnek kéne lennie számomra,de nem az,mert ezek szerint nem velem találtad meg. Elejtek egy mosolyt Neked,kimutatva látszat örömömet,mire Te megkérdezed,én mire jutottam. A válaszom számáodra nyílt és őszinte. Én már nem keresem a nagybetűs ő-t. Már megtaláltam egyszer,de elveszítettem,és beigazolódni látszik,hogy örökre. Lelépek a busz padlóról,el sem köszönve indulok az aluljáró felé. Egyszer egy hirtelen szorítást érzek a karomon.,megfordulok és Te meredsz rám tágra nyílt szemekkel. Még ki sem nyitom a szám,beszélsz helyettem. „ Te bolond!Te vagy az!Egyszer elveszítettelek,de többet nem hagyom,hogy elsodorjon az élet.” –Levegőt se vettem,már magához szorított. Két keze közé fogta kipirult arcomat,gyengéd csókot nyomva a homlokomra. Az emberek körülöttünk elhalványultak,elsötétült a környék. Körülnéztem,fényes csillagok ragyogtak körülöttünk. Megnyílt az univerzum kapuja. Hív a végtelen és örökkévalóság. Én ebben voltam a legbiztosabb és már tudtam,van egy útitársam,aki elkísér.
A nagy kérdés,hogy bízhatok-e a női megérzésben? Mert bizony a pozitív párja a negatív.Egyik sem létezik a másik nélkül.Sajnos bármennyire is szeretném eldugni,a kétség és hiábavalóság érzése nem hagy nyugodni.A türelem és várakozás tényleg meghozza gyümölcsét?...Rózsát terem?Milyen rózsát?...
Egy valamiben biztos vagyok.Az idő elrendezi a dolgokat.Vagy eltemeti,vagy begyógyít,vagy megerősít.Egyelőre bezárult egy ajtó,de egy másik kinyílt.Igaz,picike és nehezen férni át rajta,de ha nem is örökre,ideiglenesen bemegyek rajta.