Kedves...!

Szeretnék egyszer újra önfeledten kacagni.Mosolyogva felnézni az égre,és lábujjhegyre állni.Pozitív energiáimat szétterjeszteni,hogy majd örömmel teli lelkünk együtt szárnyalhasson a csillogó égbolton.Mindenkinek szüksége van valakire,egy őszinte mosolyra,ölelésre,támogatásra,egy beleegyező bólintásra.Az ember nem egy robot,egy időzített gépezet!Hajlamosak vagyunk a túlhajszolásra,és meghaladjuk saját képességeinket,így az elvesztett energiát kávéval pótoljuk,vagy energiaitallal "szárnyalunk".Nem döbbennek rá,hogy ott a természet,ami már önmagában is egy dózis a léleknek.Lépkedek a ropogós füvön,a fák lombjai összerezzennek,kiszáll közülük egy énekesmadár,és dalolásba kezd,köréje csábítva a "közönséget".
Csakis tőlünk függ,milyen szemmel látjuk környezetünket.Mindannyian más üvegen keresztül szemléljük a világot.Fogalmunk sincs,milyen valótlan univerzumba taszíthat el bennünket.A szem olykor valóban nem lát igazán,csak érzékel,így könnyen besétálhatunk az illúziók csapdájába.Én színes üvegen keresztül szeretném látni a világot.Nem szeretnék többé törött,megrepedt folton átnézni,sötét gödörben ácsorogni és várni,hogy egyszer csak magától lehull egy kötél,amin felmászhatok.Meg kell tanulni kikerülni a gödröket és átugrani felettük.
Pörögnek a gondolatok..a gépezet,amit agynak hívunk,csak hajtja őket egyre hangosabban és gyorsabban.De ahelyett,hogy megkopnának,egyre élesebben hatolnak az elmémbe mély lenyomatot pecsételve belé.A tudatunkban akarnak élni,nem halnak el és nem vész nyomuk a semmiben,csak ha sikerül rájuk megoldást találnunk.Ami nem egyértelmű,és nem záródott le bennünk,az folyton "kísérteni" fog.Újra és újra,máskor,más helyen előbukkannak,dörömbölnek,amíg át nem szakítják a dobhártyát.Először suttognak,aztán üvöltenek,majd visszhangként oda-vissza verődve lejtik táncukat bennünk.Letagadhatjuk őket,parancsolhatunk megálljt,mert a mi fejünkben kreálódtak,de a negatív gondolatok addig nem tűnnek el,míg meg nem oldjuk őket és le nem tisztázzuk magunkban.a puzzle darabkák nem heverhetnek szanaszét,mert elkeveredhetnek,és talán soha nem lesz módunk többé megtalálni őket.
Az én fejemben is előtör egy gondolatsor,ami lavinákat indít el,és csak gurul céltalan lefelé,de nem ér talajt.Miért idézzük elő őket?Miért gyötörjük saját magunkat?Mi vagyunk saját magunk legnagyobb ellenségei!Csak hajszoljuk,ami nem a miénk már,vagy talán soha nem is volt.De ezt valahogy nem akarjuk elfogadni.
Elhagyatottság,magány,téboly...akár egy ósdi viskó a sűrű erdő mélyén,benne eme három játszótárssal,örökösen egymásból táplálkozva tépik szét egymást,de épp hogy életben maradnak.
Sétálok.Telnek a percek,az órák.Szívemben sötétség lapul,keserű a szám íze.Arcomon legördülő könnycseppeken megcsillan a lombok közül beszűrődő napsugár karát ragyogása.Felnézek az égboltra,akaratlanul mosolyra görbül a szám.Figyelem a felhőkből kirajzolódó figurákat,akár egy kisgyerek,eljátszom a fantáziámmal.Gitárhang üti meg füleimet.Tovább megyek,a dallam egyre erősödik,mire belepi a néma tájat.Elindulok irányába,követem a foszlányokat.Az erdőben találom magam.Eláraszt a nyugalom érzése.Feleszmélek,egyes egyedül vagyok.Átkarol a természet.Nagyot lélegezve nekidőlök a tölgyfának,lehuppanok az illatos avarba.Tündérek zenéjét hallom?Vagy csak a képzelet játszik velem?Csak nekem zenélnek bizony,könnyed hárfa húrokat pengetve táncolnak a lombok között.Hűvös nyugati szél fúj keresztül az ágakon,felemelve magával a színes faleveleket.Alkonyodik,a nap aranypalástja beteríti testemet,majd lassan megpihen a dombok mögött.Minden megy tovább,társaságom a fényes Hold.Felhők fátylába burkolózik,mert vérzik az ég.A csillagok erőteljesen pislákolnak.Édesanyjukat siratják,hiszen ők se tudják okát fájdalmának.
Hirtelen megannyi szentjánosbogár lepi el a falombokat,majd elindulnak a végtelenbe.Csak egy marad keringve a levegőben,vágyakozva hűen egyetlen szerelme,a sarkcsillag után.Elindul felé sebesen szedi a szárnyait,egyszer csak eltűnik a végtelenben.Felnézek arra a pontra,mely összeköt Vele.Talán épp Ő is az eget fürkészi,gondolatain merengve,vágyakozik távoli helyekre,madarakkal szállni el a messzeségbe.Vajon hallaná szívem kiáltását?Látná arcom tükröződni a holdkorongon keresztül?Csónakázna velem a habokban?Netalán elfelejtett,és csak egy sárguló emlékfoszlány lett belőlem,amit ellep az idő átka?Miért érzem,hogy lassan eltűnök?Hová tartok?Csábítóan hív a sötét éjszaka,hogy csatlakozzam az ég karjaiba.Megszűnt fizikai valóm,eggyé váltam a természettel.Velem tartanál még egy utolsó kalandra?Kincseket keresnénk,melyeket,-ha akarod-együtt ásnánk el.Utána ígérem békén hagylak...Testem lesz a földrengés,mely kidob a gödörből.Lábam lesz a sebes patak,mely utánad siet,ha baj van.Karom lesz az árok felett átvezető híd,mely nem hagy megbotlani és lezuhanni.Ajkam lesz a talaj,mellyel megízlelem lépteidet.Hangom lesz az enyhe szellő,mely elfújja kétségeid és bánatod.És arcom tükre pedig lészen a ragyogó Hold.Tudd,minden éjjel ott leszek Veled!Olykor megfogyatkozva,máskor teljes nagyságomban.Téged foglak védeni,nem hagylak cserben.Csak tedd meg értem,hogy néha kinyitod ablakod,hogy beengedd ezüst fényem erejét,és én leszek cserébe takaród álmatlan éjszakáid idején.
Tegnap,ma,holnap és mindörökké.Megnyugvásba én kísérlek és hintek szemeidre álomport.