Elgondolkodtató...

Meggyőződésem, hogy minden félelmi reakcióban és pánikban is kulcsszerepet játszik a képzelet. Erre persze nem én jöttem rá, hanem sok ezer évvel ezelőtt egy Epiktétosz nevű filozófus, aki felismerte, hogy nem a dolgok gyötörnek meg minket, hanem a dolgokról alkotott képzeteink.

Adódhatnak az életben olyan helyzetek, amikor az embernek jó egy időre egyedül maradnia, befelé szemlélődnie, elszámolni önmagával. Valamiféle belső megtisztulást átélnie.
Ez a lehetőség nem adatik meg annak, aki retteg ötpercnyi csendtől, magányosságtól is, aki, ha egyedül van, bekapcsolja a rádiót, magnót, mert nem tud háttérhangok - képek nélkül élni.


A szerelem (...) egy részről szenvedély, más részről nagy színjáték is. Egy szerelemben az ember az összes vágyát meg fantáziáját rávetíti a másikra, és sokszor a saját fantáziájába szeret bele.

Barátom! Mit cipelsz magaddal éveken, évtizedeken át, megbántásokat, sérelmeket, mindenféle fájó érzelmet, bántó gondolatokat, amelyek már rég szétomlottak a múltban, hatásuk is semmivé vált, sehol nincsenek, csak a te lelkedben élnek tovább. Te táplálod, tőled kapják energiájukat (...), hiszen önmagukban már semmi erejük, jelentőségük nincs.Ha rajtakapjuk gondolatainkat, hogy az emlékmezőnkön szeretnének legelészni, rántsuk vissza, zabolázzuk meg őket, mondván, hogy nincs ott semmi keresnivalójuk. Az emlékmező hervadó füvétől és halott virágaitól csak felfúvódni lehet. Mert először is a múlt irrealitás, hiszen már nincsen.

Szakítás után már ne újíts fel régi kapcsolatokat, ne szervezz még egy búcsúlefekvést, újrakezdést, és ne alakíts ki "se veled-se nélküled" jellegű kapcsolatokat. Az élet teremt olyan helyzeteket, amikor választani kell. Ne menekülj el a döntés, a választás felelőssége elől.

Ne menj a romok közé! Ne töprengj azon, hogy alakíthattad volna-e másképp a múltadat. Legfőbb lelki erőd csak a megtörténtek vállalása lehet. Fogadd el, hogy ami történt veled, amit cselekedtél, az a törvényed. Ezért űzz messze magadtól minden megbánást, bűntudatot, lelkiismeret-furdalást, minden olyan belső történést, szégyent, ami megaláz.

A romok között a múlt szelleme haldoklik. Köszönj el tőle véglegesen! A múlt haldokló szelleme életerőt keres, és ez nem lehet más, mint a te hited. A te hited az ő örök életében, örök jelenvalóságában.

Sok-sok ember, egykori szerelmek, barátok, ellenségek, vidám és keserű élmények emlékei, győzelmek, vereségek, szégyenek, diadalok, pénz és karrier... Húzzuk, vonszoljuk, újra meg újra belegabalyodunk; végigvonulnak bennünk egykor átélt érzelmek és indulatok, amelyeknek már a nyomuk is elmúlt az időben. Csak mi tartjuk életben, ébresztjük fel őket halálos mély álmukból. S ekkor megjelennek, mint a múlt árnyai. Kísértetek.

A depresszió úgy kezdődik, hogy meg vagy győződve arról, hogy a jövőd ugyanolyan lesz, mint a jelened.

Az embernek nem adatott meg, hogy érzelmeit akaratlagosan szabályozza. Nem határozhatja el, hogy ezen túl gyűlölni fogja azt, akit szeret, vonzónak találja majd, akitől megundorodott. Az érzelmi reakciókat csak észrevenni, konstatálni lehet. Egyedül a viselkedést lehet szándékosan változtatni./POPPER PÉTER elmélkedései!/

Köszönöm!

" Köszönöm a pofonokat.. amiket soha sem vártam..
Mert ettől álltam talpra.. s elmondhatom bátran
Hogy szép mosollyal felelek, ha újra próbálnak bántani
Már nem fogok sírni.. nem tudnak olyan könnyen ártani
Köszönöm azoknak, akik elhagytak.. pedig Szerettem őket
Így tanultam meg.. milyen sokat jelent az őszinte Szeretet
Kik cserben hagytak.. mikor elvesztem s nem láttam a kiutat
De így jöttem rá.. kik is azok.. akiket hívhatok barátoknak..
Köszönöm azoknak.. akik ezernyi darabra törték össze a szívem
Már tudom.. hogy nem minden igaz.. ki az aki csak játszik velem
Ki az aki miatt soha nem szabad sírnom.. erősnek kell lennem..
Hiszen aki igazán Szeret.. nem hagy el.. szorítja a két kezem
Köszönöm a sorsnak, hogy annyiszor padlóra küldött
Mert mikor sikerült felállnom.. felfedeztem rengeteg örömöt
Akár egy ölelésben.. egy mosolyban.. egy rég nem hallott dalban
De láttam... hogy a boldogság igenis.. mindenfelé ott van
Erős lettem! Hiszen megtanított már rég engem arra az Élet
Hogy gyáva aki szenved! Keresni kell az igazi Szépet "
Soha ne mond, hogy szeretsz, ha nem igazán érdekel, soha ne beszélj érzésekről, ha igazából nincsenek is ott, soha ne fogd meg a kezem, ha össze fogod törni a szívem, soha ne mond, ... nézz a szemembe, ha minden amit teszel hazugság, soha ne mondd, hogy Szia, ha valójában Viszlát-ot mondanál. "

Hát,ez a nap is eljött.Nem gondoltam volna,hogy így ér véget egy időszakasz az életemben,de megtörtént,már nem lehet visszafordítani.
Most kijelenthetem,hogy egy új életszakasz kezdődik,mellyel együtt én sem vagyok már a régi.Most már úgy érzem,sikerült kiölni belőlem a szeretet érzését,ami felé irányult.Sikerült igazán csalódnom abban az emberben,akiben végtelenül megbíztam.Sikerült teljesen a padlón maradnom.DE nem maradok ott!Nem adom fel!Keresek tovább,bizakodva,hogy eljön az,aki életem végéig fogja a kezem és igaz-hű szeretettel szeret.Hiszem,hogy létezik,és én várni fogom!

Idézetek

Ezek a mondatok mind-mind nagy hatással voltak/vannak rám!

Ne rohanj, és ne emészd magad. Csak látogatóba jöttél ide, ezért állj meg és érezd a virágok illatát. :-)

Mikor úgy érzed, nincs kiút a mély szakadékból,
Mikor úgy érzed, nincs holnap csak a múlt van,
Mikor nyúlnál a jövődbe, de a jelent sem látod,
Mikor fényben csak a sötét csíkokat veszed észre,
Akkor nézz az égre!
Akkor lásd, hogy csak ma sötétebb a sötétség,
Csak ma szorul a szívedre őrjítő fájdalom,
Csak ma nem érzed a szíved dobbanó nyugalmát.
Mert holnap új nap szórja rád a fényét,
Mert holnap új szem fog rád csillogni,
Mert holnap új kéz fog a tiéd felé nyúlni, mert holnap
Új reményt keltő szavakat hallasz.
ÉS RÁJÖSSZ, TE IS CSAK EGY EMBER VAGY!
Aki hisz, remél, bízik, és mindig tudja, hogy van miért élni!
"Ha a tüskére figyelsz,nem fogod érezni a rózsa illatát!"
Ha valakit valóban szeretsz, azonnal tudod, ha megbántod - nem azért, mert látod az arcán, hanem mert a bántás pillanatában önmagadon érzed a bántalmat, neked is fáj - és tudod, hogy nem kellett volna. Nemcsak neki, neked is sajog, azonnal. A szeretet nem ismer sem időt, sem távolságot. (Müller Péter)

,,Vannak emberek, akiket egy időre ajándékba kapunk, hogy elkísérjük élete egy szakaszán. Nem igazán azért, hogy birtokoljuk vagy uralkodjunk felette. Meg azért sem, hogy tanácsainkkal megfojtsuk. Néha csak azért, hogy menjünk mellette. Átláthatóan. Elég ha tudjuk, hogy Ő a világra jött, gondolhatunk rá. Az igazi találkozások pillanatában belopakodunk egymás életébe, és a lelkünk jót ücsörög egymásnál. Ugyanarra a dalra rezdülünk. Érezzük egymást. Az emberek azt mondják, hogy nem szeretnek szenvedni. Én mégis szeretek. Szeretem, ha valaki eszeveszetten hiányzik. Ha ott lappang az a torokszorító érzés minden porcikámban, hogy mindent odaadnék abban a pillanatban, hogy újra találkozzak vele. Érezzem újra ugyanazt a dallamot a lelkemben. Az ő dallamát és az ő rezdülését. Van ezekben a találkozásokban is valami nagyszerű és megdöbbentően furcsa. Az élet összehoz két embert itt vagy amott, mintha a Véletlen játéka volna csupán, aztán összeköti őket a szeretet láthatatlan szövedékével. Hogy aztán sohase felejtsük el azt a dallamot, azt az illatot, azt a hangulatot, amit elénk terelt, és azokat az érzéseket, amiket a lelkünkbe csempészett."A reménytelen szerelemnél tudjátok mi a rosszabb? Ha az ember nem biztos abban, hogy reménytelen a szerelem... Az a kis remény, ami ott bujkál valahol a háttérben,nem  hagy nyugodni...
"Kívánj valamit, de ne mondd el
senkinek. Bármit, Akármit. Most higgy
benne, hogy valóra válhat. Sosem
tudhatod, hol fog érni a következő
csoda, a következő mosoly vagy mikor
válik valóra a kívánságod. De ha hiszel
benne, hogy bármely pillanatban rád
találhat és kinyitod a szíved
et és az
elmédet ennek a lehetőségére és
bizonyosságára, talán épp akkor kapod
meg azt, amire vágysz. A világ tele van
csodákkal, csak hinned kell benne."

"Ahol eltörtél,ott leszel erős.
Ahol vesztettél,ott leszel legyőzhetetlen,
És ahol elakarnak felejteni,ott leszel felejthetetlen!"
„Vannak emberek, akik nem azért küldettek hozzánk, hogy maradjanak. Hanem, hogy átsuhanjanak életünk napjain, megmutassanak valami fontosat, ami megváltoztat bennünk dolgokat. Ha pedig eljön a nap, el kell őket engednünk. Óriási bennünk a veszteség, pedig kaptunk valamit. Egy új jellemvonást, ami később életmentő lehet.”
"Érzelmi éhség.Nem tudom,hogy létezik-e ennél erőteljesebb emberi szükséglet."

"Akik erősek,tudják,hogyan tartsák rendben az életüket.Könnyekkel a szemükben is sikerül,hogy azt mondják mosolyogva 'jól vagyok'.Jó az Isten.Közel a változás.Isten látta a szomorúságodat,és azt mondta,vége a nehéz időknek.Élj,nevess,szeress!Aki/ami jön,fogadd!Aki/ami megy,engedd.Az Élet meghálálja,ha mersz dönteni."
'A legnehezebbet kísérelte meg,amire ember vállalkozhat az életben.Tudja,mit csinált?Értelemmel akart közömbösíteni érzéseket."

Mindig bocsáss meg, de sohase felejts..Tanulj a hibákból, de sose bánj meg semmit... Az emberek változnak, a dolgok elromlanak.. csak emlékezz: Az élet megy tovább.!!!

"Ha igazán szeretünk,akkor hűségesek maradunk,amikor nehéz szeretni.Kitartóan szeretni pedig csak akkor tudunk,ha úgy döntünk,hogy jobban szeretjük az embereket,mint ahogy megérdemlik!"

"Nem a halál az,amitől az embernek félnie kell,hanem az,hogy soha nem kezd el élni."

A legtöbb ember csak pár percig emlékszik a dicséretekre és évekig a sértésekre.Gyűjtik a szemeteket,olyan hulladékot hordanak magukkal,amivel húsz évvel ezelőtt dobálták meg őket."

"Sohasem maguk a körülmények szabják meg a kedélyállapotunkat,hanem mindig a hozzáállásunk a körülményekhez."
"Ha az emberekkel van dolgunk,sose feledjük el,hogy nem logikus lényekkel van dolgunk.Érzelmi lények vagyunk,akikben hemzsegnek az előítéletek és akiket büszkeség és hiúság kormányoz."
"Mindig az az erősebb,aki nem tombol,hanem mosolyog."

"Ha padlón vagy,szedj fel onnan valamit!"

"Ha valamilyen külső ok miatt szomorú vagy,a fájdalom nem magának a dolognak a következménye,hanem annak,ahogyan az adott dolgot értékeled:ezt az értékelést pedig hatalmadban áll visszavonni bármely pillanatban."

Elátkozott tündérmese

Egyszer volt,hol nem volt,élt a földön egy boszorkány,aki tündérnek álcázta magát.Társai szerte a világban szétszóródva éltek és tették dolgukat.Ezt a "tündért" mindenki szerette,rokonszenvvel fogadta körébe,amivel kellően vissza is élt.Kevesen tudták csak milyen is valójában és mik a szándékai.De közülük is alig páran élték túl a szembesülést,mert legtöbben beleőrültek bánatukba,társaságuk a téboly és magány ölelkezve rohant az ölükbe.Menekülőút nem létezett.Aki egyszer megpillantotta tündöklő mosolyát a varázslat rabjává vált.Így nem nehéz kitalálni,hogy egyetlen és leghatásosabb trükkje kedvessége,segítőkészsége és odaadása volt.De a látszat mögött önző ravaszság rejtőzött.A banya minden egyes áldozatából hasznot húzott,még a leghaszontalanabbakból is.Észrevétlenül kiszívott minden önbecsülést,erényt és örömet,végül magát a pozitív életérzést; az élet értelmét.Kérdezhetnék sokan,miért jó ez neki?...Hogy folyamodhatott ilyen eszközökhöz?..A válasz egyszerű,mégis összetett.

Édesapja,aki farkasemberként szegődött varázslónő édesanyjához,egy nap nem tudott ellenállni ösztöneinek és a Telihold bűbájának hatása alatt,életveszélyesen megsebezte feleségét.Újszülött gyermekét pedig kihajította az erkélyen.A kislány túlélte a tragédiát egy puha bokor közreműködésének köszönhetően.Azonban édesanyját örökre megfertőzte a szörnyű kór.Onnantól kezdve embertelenül kezelte leányát,szörnyű körülmények között,egy csepp szeretetet sem táplálva belé.Bár látszatra úgy tűnt,mindenük megvan,ami egy rendes családhoz illik.Így teltek az évek,a kislány serdülővé cseperedett.Kitűnt a többiek közül kedvességével,szimpátiájával,mások felé irányuló megértés hajlamával és önzetlenségével.Mindenki boldog és őszinte teremtésnek vélte,hiszen egy alkalommal se görbültek lefelé ajkai.Ám a bájos mosoly mögött keserűség és szorongás lapult.Senki sem ismerte történetét,a szóbeszéd csak legendaként terjengett a folyosókon.Egy szem magában nevelkedett félig szörny édesanyjával egy ódon kastélyban.Rengeteg barátra tett szert,akik idővel mind rejtélyes módon eltűntek.Pletykák terjengtek arról,hogy egy titokzatos ember vagy lény viszi el áldozatait,de őrá soha nem gyanakodtak.Egy nap azonban 180 fokos fordulat következett.A kisboszinak lett egy fiúbarátja,-akiről úgyszintén nem tudni,semmi többet-,elnyelte a föld.Egyre többet.látták őket együtt lógni,irigykedve nézték földön túlian csodaszép kapcsolatukat,ahogy szárnyalnak a boldogságban.Valójában az üveg másik oldaláról egyáltalán nem így festett az eset.A fiú hétről-hétre,napról-napra,óráról-órára egyre elnyomottabb és szürkébb lett,amiről még őmaga sem vett tudomást.Elvakította a lány fényének ereje.

Múltak az esztendők,az idő homokja pergett,az emberek egyre fiatalabban haltak meg,az embriók ki se fejlődtek.A furcsa esetre még az orvostudomány sem talált magyarázatot.Egyesek gyógyíthatatlan járványra gyanakodtak,mások ufók tréfájának tekintették.Az igazságot nem találták el,pedig ott járt közöttük.Egy bizonyos lány,bájos mosolyával az emberek halandóságát tartotta kezében.Elszívott minden életkedvet és örömet,saját maga hasznára.Bár nem tűnik katasztrófális dolognak,de tőle ezt az apróságot vonták meg.Nem voltak szülei,nem volt családja,a barátai mind kihasználták és nem vették figyelembe az ő érzéseit.Pedig erre vágyott mindennél jobban.Senkinek sem jelentett semmit,ezért ásta el szívét és hagyta elrohadni.Nincs miért dobognia,nincs miért éreznie.Eladta a szívét az ördögnek,mellyel lelke is kárhozatra ítéltetett.Szövetségre lépett a gonosszal,ezzel mindörökre elkötelezte magát mellette.Marionette bábuként rángatták,beidőzítették minden egyes cselekedetét.

Idővel minden pozitív érzés eltűnt a föld színéről,a sötétség és homály lett az úr.Az emberekre rátört a depresszió,eluralkodott pesszimizmus.Élőhalottá vált a világ és már nem volt kiből táplálkozni.Így a feladat a "tündér" számára bevégeztetett.Legendák szerint lelke még mindig a pokol tüzében bolyong és nem talált megértő társra..

Vannak,akiknek egész egyszeű utat szánt a sors..Vannak akiknek bonyolult,meredek,csúszós és kiszámíthatatlan utakon.útvesztőkön kell megtalálniuk a végzetüket..Hasonlóságok vannak,de nincs két egyforma ember a földön.Van akire boldog élet vár családdal,otthonnal,szép karrierrel.Van aki magányban és egyedül éli le életét.Van,aki nem kap időt élete kiteljesedéséhez és fiatalon eltávozik egy másik dimenzióba,ahol teljes lehet .Élnek bűnösök és bűntelenek,okosak és ostobák,szépek és csúnyák,rosszindulatúak és jóságosak,szerencsések és ügyetlenek.Ettől szép a világ,mert minden megtalálható benne vegyesen.Mindennek van párja,ami kiegészíti.Ettől csodás az emberi lény.Oly sokszínű és mégis eggyé sűrűsödő..oly bonyolult szerkezetnek tűnő,mégis végtelen egyszerű felépítésben kiteljesedő.Ezek vagyunk mi.Az élet magvai,folyamatos csírázásban és fejlődésben.Egyesek az elején elbuknak,mások bölccsé érnek.Megmagyarázhatatlan történések ezek mind.Ne is keressük rá a választ.Élvezzük azt,amit kaptunk,fogadjuk el elsősorban magunkat és gondoljunk arra,mi megkaptuk a lehetőséget,hogy e csodás világon teljesedjünk ki.Akár pár évet,vagy hónapot,de itt vagyunk és ez véleményem szerint nem véletlen.

Az érzések kavarognak

Ebben az időkavarodásban több hullámvasúton is utaztam.Volt,hogy feldobott az ég boltozatára,volt,hogy letaszított a pokol legmélyebb bugyraihoz. Rengeteg élménnyel lettem gazdagabb.Új tájak,ismeretlen városkák,emberek,akik kopogás nélkül toppannak az ember életébe..Hagyom,hogy áradjak a napok vonalán,és történjenek az események.Én elfogadom,bármi jön elém.Ez időben számtalan új embert ismertem meg.Néhányukkal személyesen is volt alkalmam találkozni.Volt,akivel eltöltöttem egy szép délutánt,sétálva a természetben..volt,aki alkonyatkor elvitt az erdőbe kirándulni,bámulni a Hold korongját..volt,akivel hajnalba nyúlóan beszélgettem,és megesett nem egyszer,hogy őmiattuk,segítőként maradtam velük,hogy könnyíthessenek lelkükön és megosszák velem bánatukat.Még ha vadidegen is az illető,ritka az őszinte megnyílás a másik felé.Nálam mégis sikerült!Az emberek úgy érzik,bennem megbízhatnak,ami nagy örömmel tölt el.Sikerült megtanulnom,hogy ne vegyem más gondjait magamra,sőt sokszor elég,ha csak hallgatok.
Amikor emberek közé megyek,óriási energiák ütköznek össze,amit élvezek,mert fergeteges érzés számomra.Látni azt a sokféle,színes egyéniséget,köztük egyet sem találva,aki egyezne a másikkal,de mégis az apró dolgok,mint a mosoly,taglejtések,idegesség,nyugalom,ami kiül az arcukra,mind mind megtalálhatók mindenkiben.Ettől mégis úgy gondolom,picit minden ember hasonlít a másikra.Szeretek eljátszogatni azzal,hogy egy embert több ideig figyelek,és ebből megfejthető egy részben,milyen személy lehet az illető.
Mégis akárhány élményem volt,legbelül mindig azt kívánom,bárcsak megoszthatnám ezeket Valakivel,Ővele,mert akármi történik,Ő az első gondolatom,hogy elszeretném mesélni neki.Ilyenkor elfog a kétségbeesés,pánikba esem,hogy nincs rá alkalmam,és lehet többet nem is lesz..de aztán megfogom a medált a nyakamban,az egyetlen tárgyat,ami hozzáfűz,és megnyugvás tér belém.Hiába mondja szinte kivétel nélkül mindenki,még a közeli ismerőseim is,hogy aminek vége,annak vége,felejtsem el a múltat,tekintsek előre,mert itt már nincs semmi esély..bennem még ennek ellenére is szüntelenül ott pislákol egy sugárka,ami suttogja belül,hogy "ne add fel".Mért keressek tovább,ha úgy érzem már megtaláltam?Ilyenkor eszembe jut,hogy az ember élete során több embert is megszeret nagyon erősen olyan kötődéssel,amit nem lehet elvágni.Elhiszem,de ha egy személyben megtaláltam a legjobb barátomat,lelki társamat és szerelmemet is egyben,akkor miért kéne ezen gondolkodjak?
Egy filmben elhangzott egy mondat,mi szerint "óriási bátorság kell ahhoz,hogy merjünk a szívünkre hallgatni".
Sokan hajlamosak vagyunk azon töprengeni,hogy "mi lett volna,ha..".Ezen felesleges rágódni.
Bízni kell benne,semmi sem véletlenül történik.Hinni kell abban,hogy van dolgunk e világon,ebben az életben és ott van valahol a tömegben az az Egy,akivel közösen fedezhetjük fel az élet dimbes dombos vidékeit.

Kedves...!

Szeretnék egyszer újra önfeledten kacagni.Mosolyogva felnézni az égre,és lábujjhegyre állni.Pozitív energiáimat szétterjeszteni,hogy majd örömmel teli lelkünk együtt szárnyalhasson a csillogó égbolton.Mindenkinek szüksége van valakire,egy őszinte mosolyra,ölelésre,támogatásra,egy beleegyező bólintásra.Az ember nem egy robot,egy időzített gépezet!Hajlamosak vagyunk a túlhajszolásra,és meghaladjuk saját képességeinket,így az elvesztett energiát kávéval pótoljuk,vagy energiaitallal "szárnyalunk".Nem döbbennek rá,hogy ott a természet,ami már önmagában is egy dózis a léleknek.Lépkedek a ropogós füvön,a fák lombjai összerezzennek,kiszáll közülük egy énekesmadár,és dalolásba kezd,köréje csábítva a "közönséget".
Csakis tőlünk függ,milyen szemmel látjuk környezetünket.Mindannyian más üvegen keresztül szemléljük a világot.Fogalmunk sincs,milyen valótlan univerzumba taszíthat el bennünket.A szem olykor valóban nem lát igazán,csak érzékel,így könnyen besétálhatunk az illúziók csapdájába.Én színes üvegen keresztül szeretném látni a világot.Nem szeretnék többé törött,megrepedt folton átnézni,sötét gödörben ácsorogni és várni,hogy egyszer csak magától lehull egy kötél,amin felmászhatok.Meg kell tanulni kikerülni a gödröket és átugrani felettük.
Pörögnek a gondolatok..a gépezet,amit agynak hívunk,csak hajtja őket egyre hangosabban és gyorsabban.De ahelyett,hogy megkopnának,egyre élesebben hatolnak az elmémbe mély lenyomatot pecsételve belé.A tudatunkban akarnak élni,nem halnak el és nem vész nyomuk a semmiben,csak ha sikerül rájuk megoldást találnunk.Ami nem egyértelmű,és nem záródott le bennünk,az folyton "kísérteni" fog.Újra és újra,máskor,más helyen előbukkannak,dörömbölnek,amíg át nem szakítják a dobhártyát.Először suttognak,aztán üvöltenek,majd visszhangként oda-vissza verődve lejtik táncukat bennünk.Letagadhatjuk őket,parancsolhatunk megálljt,mert a mi fejünkben kreálódtak,de a negatív gondolatok addig nem tűnnek el,míg meg nem oldjuk őket és le nem tisztázzuk magunkban.a puzzle darabkák nem heverhetnek szanaszét,mert elkeveredhetnek,és talán soha nem lesz módunk többé megtalálni őket.
Az én fejemben is előtör egy gondolatsor,ami lavinákat indít el,és csak gurul céltalan lefelé,de nem ér talajt.Miért idézzük elő őket?Miért gyötörjük saját magunkat?Mi vagyunk saját magunk legnagyobb ellenségei!Csak hajszoljuk,ami nem a miénk már,vagy talán soha nem is volt.De ezt valahogy nem akarjuk elfogadni.
Elhagyatottság,magány,téboly...akár egy ósdi viskó a sűrű erdő mélyén,benne eme három játszótárssal,örökösen egymásból táplálkozva tépik szét egymást,de épp hogy életben maradnak.
Sétálok.Telnek a percek,az órák.Szívemben sötétség lapul,keserű a szám íze.Arcomon legördülő könnycseppeken megcsillan a lombok közül beszűrődő napsugár karát ragyogása.Felnézek az égboltra,akaratlanul mosolyra görbül a szám.Figyelem a felhőkből kirajzolódó figurákat,akár egy kisgyerek,eljátszom a fantáziámmal.Gitárhang üti meg füleimet.Tovább megyek,a dallam egyre erősödik,mire belepi a néma tájat.Elindulok irányába,követem a foszlányokat.Az erdőben találom magam.Eláraszt a nyugalom érzése.Feleszmélek,egyes egyedül vagyok.Átkarol a természet.Nagyot lélegezve nekidőlök a tölgyfának,lehuppanok az illatos avarba.Tündérek zenéjét hallom?Vagy csak a képzelet játszik velem?Csak nekem zenélnek bizony,könnyed hárfa húrokat pengetve táncolnak a lombok között.Hűvös nyugati szél fúj keresztül az ágakon,felemelve magával a színes faleveleket.Alkonyodik,a nap aranypalástja beteríti testemet,majd lassan megpihen a dombok mögött.Minden megy tovább,társaságom a fényes Hold.Felhők fátylába burkolózik,mert vérzik az ég.A csillagok erőteljesen pislákolnak.Édesanyjukat siratják,hiszen ők se tudják okát fájdalmának.
Hirtelen megannyi szentjánosbogár lepi el a falombokat,majd elindulnak a végtelenbe.Csak egy marad keringve a levegőben,vágyakozva hűen egyetlen szerelme,a sarkcsillag után.Elindul felé sebesen szedi a szárnyait,egyszer csak eltűnik a végtelenben.Felnézek arra a pontra,mely összeköt Vele.Talán épp Ő is az eget fürkészi,gondolatain merengve,vágyakozik távoli helyekre,madarakkal szállni el a messzeségbe.Vajon hallaná szívem kiáltását?Látná arcom tükröződni a holdkorongon keresztül?Csónakázna velem a habokban?Netalán elfelejtett,és csak egy sárguló emlékfoszlány lett belőlem,amit ellep az idő átka?Miért érzem,hogy lassan eltűnök?Hová tartok?Csábítóan hív a sötét éjszaka,hogy csatlakozzam az ég karjaiba.Megszűnt fizikai valóm,eggyé váltam a természettel.Velem tartanál még egy utolsó kalandra?Kincseket keresnénk,melyeket,-ha akarod-együtt ásnánk el.Utána ígérem békén hagylak...Testem lesz a földrengés,mely kidob a gödörből.Lábam lesz a sebes patak,mely utánad siet,ha baj van.Karom lesz az árok felett átvezető híd,mely nem hagy megbotlani és lezuhanni.Ajkam lesz a talaj,mellyel megízlelem lépteidet.Hangom lesz az enyhe szellő,mely elfújja kétségeid és bánatod.És arcom tükre pedig lészen a ragyogó Hold.Tudd,minden éjjel ott leszek Veled!Olykor megfogyatkozva,máskor teljes nagyságomban.Téged foglak védeni,nem hagylak cserben.Csak tedd meg értem,hogy néha kinyitod ablakod,hogy beengedd ezüst fényem erejét,és én leszek cserébe takaród álmatlan éjszakáid idején.
Tegnap,ma,holnap és mindörökké.Megnyugvásba én kísérlek és hintek szemeidre álomport.

Szeretnék...

Egy magnak érzem magam a burkon kívül.

Kiöli belőlem a szerelem érzését.Azt az egyszerű,gyönyörű érzést,ami lassan átalakul egy szörnyűségbe,ami letaszíthat az árok legmélyére.

Nem szabad hagynom,tudom.Könnyű beszélni,de be is kell tartani,amit mondunk.Az ígéretnek és a szavaknak hatalmas erejük van.Hatással vannak másokra.

Ellök magától,falat állít közénk,és hagyja,hogy lassan saját magamat temessem el.

Elengednélek,de egyelőre nem tudlak.Túl sok a szép emlék,amire nem tudnék boldogan visszaemlékezni,ha a búcsú a torokomat szorongatná.

A múlt már megtörtént,nem lehet megváltoztatni.Sokan hiányolják,mások legszívesebben elfelejtenék és teljesen maguk mögött hagynák,ami történt.

A helyzetemben bármennyi szép és mesés dolog történt,ha kívánhatnék,elakarnám felejteni és kitörölni az emlékezetemből.

Nem szeretek szenvedni,csak érzékeny vagyok és nagyon fájnak a bántalmak.

Még nem vagyok elég erős.Ezen kell dolgoznom.Enélkül majd eltipornak,mint egy kis bogarat,eltaposnak.

Túlságosan bonyolult embernek tartom magam,mégis könnyen kiszámíthatónak.

A reakcióim sokszor szélsőségesek,szúrósak,és sértőek.

A belém rúgások elmondhatalanul fájnak,főleg,ha oylantól kapom,akit szeretek.

Nem szeretem a magányt.Társaságra vágyom,elfoglaltságra.

Régen szerettem egyedül lenni,magamban el lenni.De mostanra megelégeltem.

A kudarcot nehezen dolgozom fel,de a kritikát építőnek kell vennem.

Törekszem az odaadásra,odafigyelésre,önzetlenségre,és próbálok minden helyzetben őszinte lenni,és saját véleményt alkotni.

Próbálom napjaimat hasznosan eltölteni,ha nem sikerül,könnyen magam alá zuhanok.

Szeretnék egy társat,aki bármilyen helyzetben megért,mellettem áll,és elfogad olyannak,amilyen természetemben vagyok.

Ez nem azt jeletni,hogy nem változom,mert mindenki ha észre se veszi,de változik a környezete hatására,és azzal,hogy egyre bölcsebb lesz.

Hajlandó vagyok a kompromisszum kötésre.

Szeretnék úgy megöregedni,hogy elmondhassam,olyan dolgokat csináltam életemben,amiket mindig is szerettem volna.

Szeretnék arról mesélni,mennyi élményem volt,mennyi ember állt mellettem,akiknek én is segítettem és kezemet nyújtottam,ha baj volt.

Szeretnék úgy élni,hogy elmondhassam,kipróbáltam mindent,ami érdekelt és vonzott.

Szeretnék igazán szeretve lenni.

Szeretnék élni...

Rengeteget  és még többet gondolkodtam az elmúlt időben. Egyszerűen nem áll le az agyam kattogása még álmomban sem. Arra jutottam,hogy elengedlek,mert minél jobban kapaszkodtam utánad,azt vettem észre,az üres levegőt próbálom kezeim közé zárni.
A feladás sarkán állok,és most úgy érzem be kell fordulnom rajta. Ha nem is véglegesen,de egy átmeneti időre mindenképp. Már másodjára történik ez velem,és most nem biztos,hogy elbírom a terhet. Megpróbáltam a tőlem telhető legjobbat kihozni,hogy bízz bennem és nyugodtabban érezd magad ebben a pár hétben,de rájöttem,édes kevés minden erőfeszítésem. Gyengébb és elesettebb vagy,mint hittem. Neked most a barátaidra van szükséged,a családodra,magányra és teljes szabadságra,tőlem elzárva. Elfogadom,mert fontos vagy nekem. Most itt állok a parton,sőt minden áldott reggel és este itt kezdődik és itt ér véget. Minden változik körülöttem ; a víz sodrása,a hullámok ereje,magassága,a szél söprése,az eső mennyisége,az itt élő emberek..
Egy dolog nem változik. ;azóta a nap óta,amióta elhagytad a partot,nem láttam a hajódat. Egy hajó se tért a part közelébe,de bennem mégis ott élt a remény,és új reggeleken új lelkesedéssel futottam a kikötőhöz,de semmi változás. Miért érzem mégis ,hogy nem hiába várok? Valahol legbelül,mélyen a zsigereimben érzem,hogy történni fog valami jó. Érzem,hogy a várakozás és a türelem nem hiába van. Tanulni kell a történtekből,mint már megannyiszor egyre többet és újat tapasztalni. Feldolgozni mindazt,ami megtörtént.Kettőnknek még dolga van egymással.Nem érhet itt véget. Az igazi szeretet, el nem hinnénk mennyi mindent elbír. Nem tudok a közös időkre nem emlékezni. Nem tudok Rád nem gondolni. Mindig velem vagy. Ha utazom a metrón,ott ülsz velem szembe és grimaszokat vágsz,csak hogy lásd a mosolyt az arcomon. A buszból kinézve látom,ahogy sétálsz,és benézel az ablakon,integetve nekem,hogy tudjam minden rendben,nem kell aggódjak. A természetben,bárkivel vagyok,Te is ott lépkedsz mellettünk. A szobámba,ha belépek,valami megmagyarázhatatlan érzés fog el. Nem fejezhető ki szavakban. Megcsap az illatod. Bár a hozzád fűződő tárgyak nagy részét felvittem az emeletre,jelenléted nem halványult. Mikor éjfélt üt az óra,és eltelik egy,kettő három óra,és még mindig nem jön álom a szememre,Te ott ülsz mellettem az ágy egyik sarkában. Hirtelen kétségbeesés,nyugtalanság kerít hatalmába. Gyorsan beleszippantok az illatfoszlányba,és a szorítás a mellkasomba elenged. Velem vagy mindenkor. Minden dimenzióban,és minden helyszínen,hiszen bennem élsz tovább. Egyelőre. Amíg újra össze nem találkozunk. De ha eljön az a pillanat és belenézek a szemedbe,remélem megkapom a jelet. Már elképzeltem. A buszon vagyunk. Te odajössz hozzám,elkezdünk beszélgetni,hiszen olyan rég tettük már. Mikor már megérkeztünk a végállomásra,Te hezitálva ugyan,de megemlíted,hogy megtaláltad az igazit és hogy semmiben nem vagy olyan biztos,mint ebben. Örülnöm kéne,de nem megy. Szeretlek és a boldogságodnak kincsnek kéne lennie számomra,de nem az,mert ezek szerint nem velem találtad meg. Elejtek egy mosolyt Neked,kimutatva látszat örömömet,mire Te megkérdezed,én mire jutottam. A válaszom számáodra nyílt és őszinte. Én már nem keresem a nagybetűs ő-t. Már megtaláltam egyszer,de elveszítettem,és beigazolódni látszik,hogy örökre. Lelépek a busz padlóról,el sem köszönve indulok az aluljáró felé. Egyszer egy hirtelen szorítást érzek a karomon.,megfordulok és Te meredsz rám tágra nyílt szemekkel. Még ki sem nyitom a szám,beszélsz helyettem. „ Te bolond!Te vagy az!Egyszer elveszítettelek,de többet nem hagyom,hogy elsodorjon az élet.” –Levegőt se vettem,már magához szorított. Két keze közé fogta kipirult arcomat,gyengéd csókot nyomva a homlokomra. Az emberek körülöttünk elhalványultak,elsötétült a környék. Körülnéztem,fényes csillagok ragyogtak körülöttünk. Megnyílt az univerzum kapuja. Hív a végtelen és örökkévalóság. Én ebben voltam a legbiztosabb és már tudtam,van egy útitársam,aki elkísér.
A nagy kérdés,hogy bízhatok-e a női megérzésben? Mert bizony a pozitív párja a negatív.Egyik sem létezik a másik nélkül.Sajnos bármennyire is szeretném eldugni,a kétség és hiábavalóság érzése nem hagy nyugodni.A türelem és várakozás tényleg meghozza gyümölcsét?...Rózsát terem?Milyen rózsát?...
Egy valamiben biztos vagyok.Az idő elrendezi a dolgokat.Vagy eltemeti,vagy begyógyít,vagy megerősít.Egyelőre bezárult egy ajtó,de egy másik kinyílt.Igaz,picike és nehezen férni át rajta,de ha nem is örökre,ideiglenesen bemegyek rajta.