Az érzések kavarognak

Ebben az időkavarodásban több hullámvasúton is utaztam.Volt,hogy feldobott az ég boltozatára,volt,hogy letaszított a pokol legmélyebb bugyraihoz. Rengeteg élménnyel lettem gazdagabb.Új tájak,ismeretlen városkák,emberek,akik kopogás nélkül toppannak az ember életébe..Hagyom,hogy áradjak a napok vonalán,és történjenek az események.Én elfogadom,bármi jön elém.Ez időben számtalan új embert ismertem meg.Néhányukkal személyesen is volt alkalmam találkozni.Volt,akivel eltöltöttem egy szép délutánt,sétálva a természetben..volt,aki alkonyatkor elvitt az erdőbe kirándulni,bámulni a Hold korongját..volt,akivel hajnalba nyúlóan beszélgettem,és megesett nem egyszer,hogy őmiattuk,segítőként maradtam velük,hogy könnyíthessenek lelkükön és megosszák velem bánatukat.Még ha vadidegen is az illető,ritka az őszinte megnyílás a másik felé.Nálam mégis sikerült!Az emberek úgy érzik,bennem megbízhatnak,ami nagy örömmel tölt el.Sikerült megtanulnom,hogy ne vegyem más gondjait magamra,sőt sokszor elég,ha csak hallgatok.
Amikor emberek közé megyek,óriási energiák ütköznek össze,amit élvezek,mert fergeteges érzés számomra.Látni azt a sokféle,színes egyéniséget,köztük egyet sem találva,aki egyezne a másikkal,de mégis az apró dolgok,mint a mosoly,taglejtések,idegesség,nyugalom,ami kiül az arcukra,mind mind megtalálhatók mindenkiben.Ettől mégis úgy gondolom,picit minden ember hasonlít a másikra.Szeretek eljátszogatni azzal,hogy egy embert több ideig figyelek,és ebből megfejthető egy részben,milyen személy lehet az illető.
Mégis akárhány élményem volt,legbelül mindig azt kívánom,bárcsak megoszthatnám ezeket Valakivel,Ővele,mert akármi történik,Ő az első gondolatom,hogy elszeretném mesélni neki.Ilyenkor elfog a kétségbeesés,pánikba esem,hogy nincs rá alkalmam,és lehet többet nem is lesz..de aztán megfogom a medált a nyakamban,az egyetlen tárgyat,ami hozzáfűz,és megnyugvás tér belém.Hiába mondja szinte kivétel nélkül mindenki,még a közeli ismerőseim is,hogy aminek vége,annak vége,felejtsem el a múltat,tekintsek előre,mert itt már nincs semmi esély..bennem még ennek ellenére is szüntelenül ott pislákol egy sugárka,ami suttogja belül,hogy "ne add fel".Mért keressek tovább,ha úgy érzem már megtaláltam?Ilyenkor eszembe jut,hogy az ember élete során több embert is megszeret nagyon erősen olyan kötődéssel,amit nem lehet elvágni.Elhiszem,de ha egy személyben megtaláltam a legjobb barátomat,lelki társamat és szerelmemet is egyben,akkor miért kéne ezen gondolkodjak?
Egy filmben elhangzott egy mondat,mi szerint "óriási bátorság kell ahhoz,hogy merjünk a szívünkre hallgatni".
Sokan hajlamosak vagyunk azon töprengeni,hogy "mi lett volna,ha..".Ezen felesleges rágódni.
Bízni kell benne,semmi sem véletlenül történik.Hinni kell abban,hogy van dolgunk e világon,ebben az életben és ott van valahol a tömegben az az Egy,akivel közösen fedezhetjük fel az élet dimbes dombos vidékeit.